Alapvetésként szögezzük le, mint a szegélylécet- ismét kaptunk az arcunkba egy olyan magyar filmet, ami magasról és nagy ívben szar le minket, a közönséget.

Az amúgy sem túl komplikált történet szerint valaki visszatér gyerekkora színhelyére, a Duna- delta vidékére, és jövetele után kiderül, van egy húga. Együtt kezdenek el építeni egy házat az egyik ágba, távol mindenkitől. Azonban az emberek nem nézik jó szemmel ezt a kapcsolatot.

Szóval erről is lemaradtunk. Akkor viszont kinek készülhetett ez a német- magyar- román koprodukció? Kísérletnek nem nevezném, ahhoz túl drága és invenciótlan. Mint a nem lebecsülendő Cannes-i kritikusok díja is jelzi- ez egy tipikus fesztiválfilm, ami megnézése után a thaiföldi kritikus sóhajt egyet: „Én ugyan semmi pénzért nem élnék Kelet- Európában! Ugyan itt meg monszun van árvizekkel és szökőárakkal, de legalább nem akarja elvágni a torkom senki”, majd kilép a moziból és elfelejti az egészet. Mert mit érezzek együtt olyan emberekkel, akik maguk sem tudják, miért vannak ott? Egy rakat embert látunk a vásznon, akiknek még nevük sincs, pláne motivációjuk (kivéve az egy szem Tóth Orsit). Tényleg az kell, hogy a külföldiek így lássanak minket? Fura, nehéz körülmények közt élő emberekként, akik folyton isznak- pláne lakodalmas zenére, egy olyan helyen, ahol minden engedélyköteles, még azt is ellopják, ami le van betonozva. Van benne igazság, de egy „ja, ez van”- nál többel nem tudom kommentálni.

A Tarr Bélának nyilvánított köszönet nem véletlen- hosszú beállítások, történetvezetés hiánya, a karakterekkel való azonosulhatatlanság (létezik ilyen szó egyáltalán?) mind Tarr stíluselemeinek alkalmazására vall.

A film készítése körüli bonyadalom – az eredeti főszereplő, a sajnos örökre beváltatlan ígéret, Bertók Lajos forgatás alatt elhunyt - miatt, gyakorlatilag újra kellett forgatni a teljes filmet- ezért az irreálisan nagy költségvetés(majd másfél millió euró).

Az operatőri munka kiváló- bár, ha szép természeti képekre vagyok kíváncsi, átkapcsolok a National Geographic-ra. A zenére sem lehet panasz- még a vendéglátós szinti is jobban hangzik, ha Lajkó Félix tépi mellette a hegedűhúrokat.

Szemlátomást a színészeknek sem sikerült igazán közel kerülni az eljátszandó figurákhoz, (hát még a nézőknek). Lajkó Félix általában csendesen a háttérben marad, még akkor is, mikor ő van premier plánban. Monori Lili és Gáspár Sándor stabil színvonalat hoznak (mint mindig, mikor Gáspártól nem kéri a rendező, hogy ordítson.) Tóth Orsi pedig minden filmben tóthorsi marad- és ez jó. Törékeny, ártatlan kislány/nő, akinek pucér hajnali deszkákon való végiggyaloglása emlékezetes marad.

Ennyit magáról a filmről- és most nézzük ennek az üzenetét: A filmszemlén kiosztott díjak és a kitüntetések (középkereszt!) azt mutatják, hogy a magyar filmnek ebbe az irányba kell haladnia. A kettészakított, széthúzó, összetöpörödő, önbizalomhiányos, szíriuszi magyarságnak tehát arra van szüksége, hogy 92 percig magába forduljon, majd ebből a mélyfilozófiai, mondhatnám kultúrantropológiailag determinált állapotából főnixmadárként rázza fel magát és szülessen újra, majd induljon a multikhoz igát húzni, százérbruttó. Hátbazmeg, nem! Ha ebbe a filmbe az MMK beletolt majd 200 milliót (csak az idén!), azért, hogy a kritikusok elmondhassák, hogy ilyen szar Kelet-Európában élni, akkor ennek a tettnek legyen már valami következménye, vonjanak már felelősségre valakit. 

De tételezzük fel- tévedek. Rosszul aludtam, alacsony volt a vércukorszintem, összevesztem a szomszéddal és ezért az amúgy hegyi patakokat megszégyenítő kristálytiszta értékítéletem csorbát szenvedett. Ez kell a dolgozóknak, mondom Virág Árpáddal. Akkor viszont az első hivatalos személyt, aki megszólal a magyar filmek és mozik látogatottság-csökkenése miatt, az internetes letöltések miatt, a külföldi filmek/sorozatok népszerűsége miatt, támadhatatlan logikával, a tények kíméletlen szemére hányásával kell sarokba szorítanunk. Ilyen magyar filmek után mégis mi a frászt vár?

Delta. 2007. Rendezte: Mundruczó Kornél. Írta: Bíró Yvette, Mundruczó Kornél. Producer: Petrányi Viktória, Susanne Marian, Philippe Bober. Fényképezte: Erdélyi Mátyás. Zene: Lajkó Félix. Szereplők: Lajkó Félix, Tóth Orsi, Monori Lili, Gáspár Sándor.