A Macskajaj annak idején legalább akkora vehemenciával katapultálta be magát a (nemcsak filmes orientáltságú) köztudatba, mint két évvel később a Blöff. Nemzetközileg is nagy közönségkedvenc volt persze – ahogy a hasonlóan közvetlen hangnemű, könnyen megszerethető figurákat mozgató alkotások általában –, amire itthon még rátett két lapáttal a furcsa, egyszerre ismerős és egzotikus kelet-európai hangulat, valamint a karakteres, remekül sikerült magyar szinkron (akárcsak Guy Ritchie filmje esetében, ami eredetiben fele annyira sem vicces). Emir Kusturica annyira élvezte a film (megérdemelt) sikerét, hogy büszke szakács módjára elkészített még egy igen hasonló ízű fogást Az élet egy csoda címmel, most pedig a harmadik, ugyanazon páccal készült vacsorát tálalja fel. És az, hogy kezdi unni az ember, a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy szar.

Elnézést a vulgáris kifejezésért, de olykor legyőzhetetlenül csábítóan hat az emberre, ha négy betűben össze tud foglalni egy filmet. Az ígéret szép szó bámulatos mértékben nélkülözi a mértéktartást a némi komolyságot igénylő drámai töltet és a Kusturicára jellemző kedélyes balkáni debilség között. Mikor az ember épp kezdené beleélni magát a meglehetősen kiszámítható, ám néhol még így is működő izgalmas vagy romantikus helyzetbe, hirtelen jön egy mesei csavar, vagy egy teljesen hihetetelen és indokolatlan csoda (tudom, ez a szókapcsolat meglehetősen idiótán fest), és negyvenháromszor pofon üti szegény nézőt, mint ama ideges ismeretlen az álruhás Radzsát egy hongkongi kikötőben. Ugyanígy a súlytalan, erőltetett, oldalba böködve nevetésre kényszerítő jelenetek is átváltanak néha a történet fontos fordulópontjait jelző lelki vagy fizikai összetűzésekbe, amiket hirtelen komolyan kellene vennünk.

Hogy lehet, hogy korábban olyannyira tökéletesen sikerült megtalálnia a rendezőnek, hogy hol és min szabad röhögni és mi az, amit komolyan kell venni, itt pedig olyan szörnyen kínosan mellélövöldözött? Rejtély, különösen annak fényében, hogy mennyi mindent emelt át önmagától, az említett filmjéből. Az ígéret szép szó valahogy így születhetett meg: Kusturica megnézte a Macskajajt egymás után háromszor, megivott egy üveg sligovicát, aztán elkezdte leírni készülő filmjének kulcspontjait egy üres papírra: „Trabant, esküvő, temetés, idióta gengszterek, felnőttkorba lépés, nemi érés” és így tovább.

Az önismételgetés ráadásul még azt a keveset is elrontja, ami egyébként mindentől függetlenül működni szokott: ezúttal például még a vidám balkáni zene is fárasztóan hat. Ennél még sokkal fájdalmasabb érzés a filmen belüli repetíció: a rossz poénok még hagyján, de azt a néhány tényleg kellemesen sikerültet minek kellett bántani? Az első nagy levegővételre csókolás például aranyos, szellemes jelenet (lehet, hogy a filmtörténetben használták már, nem tudom), de ötödszörre ugyanolyan agyonklopfolt döglött hallá válik, mint mondjuk a falusi tanár néni hódolójának lekoptatásai.

Hoppá, most jut eszembe, a történetről még nem írtam semmit! Igaz, kellően ismerős (és kiszámítható) panelekből lett összefoltozva ahhoz, hogy senkit ne érjen sok meglepetés. A főszereplő, Tsane nagyapjával éldegél egy kicsiny szerb faluban, és egyetlen tanulója a nagymellű tanár néninek, aki viszont az öreget szereti és régóta arra vár, hogy az megkérje a kezét. Ez az évelődés az egyik cselekményszál, a nő legőrültebb trükköket bevető udvarlójának kilátástalan küzdelme a másik (a Gyalogkakukkot idéző jelenetek mérsékelten vicces hosszú sora), a többit pedig a nagyvárosba induló fiú kalandjai adják, kinek (1.) feleséget, (2.) emléket és (3.) a falu templomának falára vallásos ikont kell szereznie. Kopasz és kőbuta barátokat szerez, gengszterekkel kötözködik, piál, udvarol, gengszterkedik.

Kusturica rutinos, egy kézben tudja tartani a párhuzamosan futó történetfonalakat úgy, hogy ne érezze kaotikusnak és csapongónak a tisztelt néző, a probléma sokkal inkább az erőltetett kajánsággal és a teljességgel véletlenszerűnek ható fordulatokkal, tréfákkal van. A bűnözők hullát robbantanak a nyílt utcán, mégis súlytalan az egész, nem jelentenek igazi fenyegetést, fegyvereik ártalmatlanul pukkannak. A vidéki, még a nagy forgalomtól is elámuló kissrác semmin nem lepődik meg, és profi módon, fáradhatatlanul fűzi kiválasztottját. A nagyapa csapdái mindenhol megtalálják a tanárnő elvakult lovagját.

Akkor most minek olvassuk ezt az egészet? Mesének? Ahhoz nem veszi elég komolyan magát. Kabarénak? Akkor viccesnek kéne legyen. Romantikus komédiának? De abba nem igazán illik egy poénos kiherélés, nem? Egy tucat, Kusturica által Kusturicásnak vélt, fáradt sztoricskát viszont még a vásznon fáradhatatlanul átrepkedő cirkuszi művész sem fogja tudni együtt tartani. Fáradt, szomorú film ez, ami tiszta szívvel még rajongóknak sem ajánlható. Reméljük ezt a rendező úr is észreveszi előbb-utóbb és csavar egy nagyot a stílusán, esetleg rendes forgatókönyvből dolgozik majd legközelebb. Talán még ezt a márquezi mágikus realizmust és a balkáni szituációra kikacsintgató, de vele érdemben nem foglalkozó hozzáállást is érdemes volna hanyagolni egy időre…

Ja igen: a két csillagot a húszéves főszereplőnő miatt kapja meg Az ígéret szép szó. Mert őbelé ugyanis szerelmes vagyok. (Lennék, ha nem ismerném Monica Bellucci-t. Mindegy, két óráig így is az voltam.)