Kár lenne most azon elmélkedni, hogy mennyiben tette tönkre a sorozatírók sztrájkja a Hősök második évadát, hogy mi lett volna, ha nem csonka évadként kell a készítőknek befejezniük ezt az évadot. Az eredeti elképzelések szerint ugyanis ez a 11 epizód csak a második évad első fejezetét képezte volna, és lett volna még további kettő fejezet, a mostani évadzáró eseményeket pedig végül csak kényszerűségből változtatták meg, mint az nemrég kiderült. Azonban semmilyen külső tényező sem változtathatja meg lényegesen azt a tényt, hogy a Hősök második évadjának színvonala az első évadhoz képest erőteljesen megzuhant, pedig mindvégig érezni, hogy a készítők nagyon igyekeztek. (Vigyázat, spoilerekkel teleszórt kritika.)

Az eredeti elképzelés szerint ugyanis a Shanti-vírus elterjedt volna, ám a várva várt apokalipszist végül lecserélték egy sokkal gyengébb Nathan Petrelli elleni merényletre, ám sem ezzel a cliffhangerrel, sem pedig Niki Sanders bennégésével nem sikerült túl sok álmatlan éjszakát okozniuk, hiszen már ennek az évadnak az elején is a nevetségesség határát súrolva hozták vissza egymás után a halottnak hitt szereplőket.

Arról nem is beszélve, hogy az élők sorába ily módon visszatért (jó darabig amnéziás) Peter Petrelli Jedi-trükkjei legalább annyira túlhajszoltnak hatnak, mint Elle Bishop Palpatine szenátort megidéző elektromos mutatványai, az összhatást pedig tovább rontja, hogy ami sikerült Daryl Hannah-nak (Elle Driver – Kill Bill), az már nem igazán megy Kristen Bellnek, aki egyszerűen képtelen hiteles módon eljátszani a vérfagyasztóan kíméletlen szőke hajú rideg gonosztevő karakterét.

Az írók érezhetően sokat erőlködtek, hiszen az első évadot jellemző hibátlan és egyre hatásosabban építkező dramaturgia helyett ezúttal csak össze-vissza kapkodást és fejetlenséget kapunk, az események egy pillanatra sem állnak össze egyetlen értelmes alakzatba sem. Párhuzamosan derül fény a szülők bűnös tetteire, és zajlik a vírus elterjedése elleni küzdelem, miközben felesleges kitérők és zsákutcák rontják az összhatást, melyek közül az egyik legzavaróbb Peter Petrelli új szerelmének a sorozatba emelése, majd hirtelen eltüntetése.

Mindeközben a sok időbeli ugrálás is egyre inkább erőltetettnek hat, melyek érzésem szerint leginkább az ötlettelenségből fakadtak, habár Hiro középkori Japánban való kalandozásai, és Takezo Kenseivel való egyre ambivalensebbé váló viszonya eleinte magukban hordozták a mítosz és történelem ellentmondásos viszonyának leleplezését, ám Kensei az öregedésre képtelen Adam Monroe-vá változtatása és a múltból a jelenbe inkarnálódása megint csak agyoncsapta az ebben az epikus szálban meghúzódó lehetőségek ésszerű kiaknázását.

Az új hősök szerepeltetése is leginkább csak csalódásra adott okot, a New Orleans-i Monica Dawson figurája ugyanis legalább annyira halvány marad, mint Maya Herreraé és bátyjáé, szintúgy a képességeik. A Dawson-lány vizualitás útján történő képesség-elsajátítása leginkább Peter Petrelli másolás-skillje klónjának tűnik, miközben az egésznek olyan kínosan gyermeteg Disney-feelingje van, míg a Herrera-lány voodoo-pusztítása csak ócska okkultizmusként hat. Dawson karaktere mögött ráadásul ugyanazt a szándékot érzem, mint Claire Benett és ifjú udvarlójának titkolni próbált szerelme mögött, vagyis hogy az egyre fiatalabb réteget célozták meg, a romantikus és kamaszosan nyálas betétek azonban csak tovább roncsolták az évad összhatását.

Az összeesküvés-elméletek helyett például teremthettek volna egy valamire való, és komolyan vehető negatív hőst, amelynek hiánya érezhetően belengi az egész évadot. Sylar visszatérése megint csak egy hiábavaló vaktöltény, pedig az első évadban az ő ügyesen megrajzolt fenyegető karaktere hatásosan képezte az epizódok központi magját. Itt azonban még csak igazi negatív hőssel sem találkozunk, ha csak Elle Bishopot vagy az apját nem annak szánták.

Kifejezetten sajnálatos az is, hogy pszichológiailag szinte semmit sem kezdtek a kitaszítottság és a másság nyomasztóan tudathasadásos érzésével, amely elvileg az összes szereplő életét meg kellett volna, hogy változtassa ilyen vagy olyan módon. Ehelyett itt szaladgálnak ezek a lelkileg kiegyensúlyozott, műanyag alakok, akik ugyanúgy élik hétköznapi és szuperhős életüket, mintha teljesen átlagos arcok volnának a tömegből. Tegyük azért  hozzá, hogy a Claire Benett-szálban még nyomokban megtalálhatjuk a  hőslét pszichológiai aspektusát, ám végül azt is veszni hagyják a tinédzser lázadás és szerelem kedvéért.

A megvalósítással persze nincsenek gondok, és azt is el kell ismerni, hogy az epizódok még a fentiek ellenére is pörögnek, hiszen ügyesen adagolják az izgalmakat és fordulatokat, az egész azonban nem lép túl a hamar kifulladó és érdektelenné váló popcorn-jellegű szórakoztatásnál. A Hősök második évadjában sem elmélyült jellemrajzokkal, sem pedig katartikus összecsapásokkal nem találkozhatunk. Ehelyett elbagatellizálják a témából adódó konfliktusokat, és olcsó bűvésztrükkökre cserélik a hősmitológiában meghúzódó mélységet.