Filmet forgatni egy olyan, generációk óta tartó véres szappanoperáról, mint a palesztin-izraeli konfliktus, csak látszólag rendezői munka. Valójában inkább diplomáciai feladat. Ha egy kvázi háborús szituációban mindkét fél meg van a saját igazáról győződve, akkor igazi bűvészmutatvány úgy elmesélni egy történetet, illetve egy mindennapos életszituációt, hogy mindenki reálisnak és méltányolhatónak fogadja el a film által felvázoltakat. A Mennyország most alkotóinak sikerült a bravúr.

Ennek persze ára van: ahol nem lehet igazán markánsan fogalmazni a különféle érzékenységek miatt, ott a kendőzetlen „megmutatásból” könnyen publicisztikai jellegű „megmondás” lesz. Előbbi esetben nincs mit kozmetikázni, egy véres hulla látványát példának okáért nem lehet objektíven prezentálni, utóbbi esetben viszont a legkönnyebb megoldás összegyűjteni a pro és kontra érveket, és iskolás módon ütköztetni őket. A módszer talán objektív, de gyávaságról árulkodik és csak unalmas álvitát szül. (Ugyanez a magyar kereskedelmi tévék híradóinak kedvelt koreográfiája: az egyik párt baromságaira rávágni a másik párt hülyeségeit, aztán döntse el a néző, hogy kinek hisz.)

A Mennyország most nagyobb részében sikerül a rendezőnek "megmutatnia", és nem "magyaráznia". Látjuk a két fiatal palesztint (Said és Khaled), ahogy szerelik az autókat, szívják a vízipipát, élik az életüket. Elhisszük őket. Ugyanilyen hiteles, amikor ezekből az átlagemberekből mártír-jelölt lesz egyik pillanatról a másikra: megjelenik az egyik titkos sejt vezetője, és közli, hogy most jött el az ő idejük a halálra. Hajukat levágják, rituálisan megtisztítják a testüket, felmondják videóra az utolsó üzenetüket (utóbb ezeket majd a helyi tékából ki lehet kölcsönözni). Az utolsó este a családdal, az utolsó vacsora – visszafogottan fényképezett, csendesen szomorú pillanatok. Már-már idealizálással lehetne vádolni a rendezőt, ha nem mutatná meg azt is, hogy szereplők bizony félnek a haláltól. Úton a felrobbantandó tel-avivi busz felé, az egyikük megkérdi a merénylet főszervezőjét: „És mi lesz utána?” „Két angyal fog leszállni értetek az égből.” Rövid csend, majd a bátortalan kérdés: „Ez biztos?” 

A merénylet végül (elsőre) elmarad, a film második felében pedig a képek helyét a szöveg veszi át. A két mártír-jelölttel szemben egy egykori mártír lánya képviseli az ellenvéleményt, ő nem hisz a gyilkolásban, másképp képzeli el az ellenállást. A vele folytatott vitákban előkerül minden pro és kontra érv, a rendező szimpátiája mintha vele, illetve az általa képviselt vélemény mellett lenne, de Said szinte kamerába mondott nagymonológja, és a befejezés mégis azt sugall(hat)ja, hogy az erőszakspirálból egyelőre nincs lehetőség kilépni.

A történet második felében eluralkodó publicisztikai jelleg miatt persze kár siránkozni, egy ennyire forró témát másképpen aligha lehetett volna filmre vinni. A színészek kiválóak, a beállítások visszafogottak, hatásvadász szándéknak nyoma sincs, és néha még a tragikus helyzetek fonák iróniáját is megmutatja a rendező. Dramaturgiából négyes, empátiából ötös.

A KIADVÁNY

A Cornerfilm által kiadott DVD ízléses, a hivatalos plakátra építő borítót kapott, gondosan feltűntetve a film által begyűjtött díjak közül a legfontosabbakat. A képre nem lehet különösebb panasz, az eredeti arab nyelvű hang nálam egy ponton átváltott sterilbe, de aztán gyorsan meggyógyult. Soundtrack nincs, így a hang karcossága még illik is a filmhez. A magyar hangsáv minősége tűrhető, többnyire a szinkronszínészeket is jól választották ki, egyedül a felirat és szereplők szájába adott mondatok közt vannak gyanús eltérések. Ami például leírva úgy szól, hogy „Izraelnek nincsenek erkölcsei” abból kimondva az lett, hogy „Izraelnek nincsenek eszközei.” Ha ez „csupán” egy félreolvasás, akkor egy szemüveget azonnal illene az érintett szinkronszínésznek beszereznie. A menüből  emllett hiányzik a közvetlen jelenetválasztás opciója.

AZ EXTRÁK

Egy darab extra található a lemezen, de az éppen elég: A bomba átmérője című 82 perces dokumentumfilm, amely egy 2002-es terrortámadást az áldozatok és a merénylők rokonait megszólaltatva dolgoz fel. Benne van minden, ami a Mennyország mostból kimaradt, a vér és a fájdalom, az áldozatok szenvedése, az erőszak értelmetlenségének hosszadalmas demonstrációja. A két film remekül kiegészíti egymást, de amennyire szikár a fikció, annyira bő lére eresztett a dokumentum-verzió, előbbinek a 88 perc épp elég, utóbbinak a 82 nagyon sok.
 
ÖSSZEGZÉS

Eddig még nem sok palesztin rendezésű, palesztin színészek által játszott, eredeti helyszíneken forgatott film készült az öngyilkos merényletek hátteréről (kb: egy sem), de a Mennyország most nem (csak) a kuriózuma miatt érdemel említést. Hanem: lásd fentebb. A 990 forintos ár mellett pedig a kiadványt sem érheti jelentősebb kritika. Palesztin kendős zsidó-fóbiásoknak, Izraellel szimpatizáló filoszemitáknak, és a téma iránt érdeklődőknek egyaránt kötelező vétel. 

Mennyország most / Paradise now (Németország / Franciaország / Hollandia / Izrael, 2005)
Rendezte: Hany Abu-Assad. Írta: Hany Abu Assad, Bero Beyer és Pierre Hodgson. Kép: Antoine Héberlé. Zene: Jina Sumedi. Szereplők: Kais Nashef, Ali Suliman, Lubna Azabal, Amer Hlehel, Hiam Abbass, Ashraf Barhom, Mohammad Bustami.
 
Dvd kiadás
Kiadó: CORNERfilm
Megjelenés: 2008.május
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 4/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 3/5
Külcsín: 4/5