Stu. Pid. Meg irritáló.
Az összes jó szörnysztorira jellemző némi gyermeki rácsodálkozás: hogy még a legnagyobb veszélyben, az életünk potenciális elvesztésének határán is ott van bennünk az ismeretlennel való találkozáskor érzett izgalom; az újjal, az óriási megmagyarázhatatlannal való szembekerülés eufóriája.
King kisregényében szintén tetten érhető valami ilyesmi: legyenek bármekkora szarban, bármennyire kilátástalan helyzetben is hőseink – ezúttal egy ábécében rekedt túlélőcsapat -, az átláthatatlan, titokzatos ködben kóricáló borzalmak látni vágyása felülkerekedik a néző a figurák iránt érzett szimpátiáján (vagy ellenszenvén). A szörnyisteneket akarja csodálni, nem a kétdolláros konzerven való szarakodást hallgatni.
Darabont filmje sajnos teljesen áthelyezi a hangsúlyokat. Nem is a Cloverfield, hanem a Mist az első igazi poszt-9/11 popcorn traumafilm, a társadalmi alapokat megrázó tömegtragédia, és az ezáltal a hisztérikus módon vágyott civilizációs védőháló-nosztalgia alá befurakodó kólaszagú szonda. King regénye egy szociális áthallásokkal megfűszerezett b-film irodalmi hamburgerváltozata volt, Darabont adaptációja viszont egy kellemetlen hangulatú, túlságosan hosszú és ebben a formájában nem is a legszerencsésebb, gyakran megbicsakló látlelet. Ami nagy kár, mert azokban a jelenetekben, amikor tiszta műfaji megoldásokat kell alkalmazni, Darabont a suspence-hez és a horrorfogásokhoz nagyon is konyító rendezőnek bizonyul.
Mrs. Carmody, a vallási téboly mcguffinja a regényben a csúcspont irányába történő narratív hajtás eszköze volt, Darabontnál azonban erős és elég triviális szimbólum lesz, központi alak – a film főszereplője szinte -, az egyértelmű keresztényellenes meszidzsbe fejünket beletunkoló szörny. A kelleténél sokkal de sokkal többet időzik vele a kamera, szép lassan kiszívja az összes funt a filmből.
Amely eleve egy lehangoló darab, megvallom őszintén, és ezen nem segít éppenséggel a Darabont által a történethez hozzáfűzött lezárás. Erőltetettsége, illetve bizonyos keserű áthallások nyilvánvalóvá tétele által egyértelművé teszi, hogy a Mist még véletlenül sem tisztán horrorfilm, mert hát az ciki. Több akar lenni, még ha belegebed is. És belegebed.
Az effektek se nem túl tetszetősek, se nem borzasztóak (a CGI-t természetesen azonnal ki lehet szúrni, és szinte csak CGI-t alkalmaztak), mindenestre még dolgozhattak volna rajtuk pár évet. Még az óriásszörnyet is sikerül elbaszniuk, ami pedig számomra a regény csúcspontja. Ilyen rák-polip-mamut keveréket csinálnak belőle, atomszar. És nem is olyan nagy, mint elképzeltem.
Az összes jó szörnysztorira jellemző némi gyermeki rácsodálkozás: hogy még a legnagyobb veszélyben, az életünk potenciális elvesztésének határán is ott van bennünk az ismeretlennel való találkozáskor érzett izgalom; az újjal, az óriási megmagyarázhatatlannal való szembekerülés eufóriája.
King kisregényében szintén tetten érhető valami ilyesmi: legyenek bármekkora szarban, bármennyire kilátástalan helyzetben is hőseink – ezúttal egy ábécében rekedt túlélőcsapat -, az átláthatatlan, titokzatos ködben kóricáló borzalmak látni vágyása felülkerekedik a néző a figurák iránt érzett szimpátiáján (vagy ellenszenvén). A szörnyisteneket akarja csodálni, nem a kétdolláros konzerven való szarakodást hallgatni.
Darabont filmje sajnos teljesen áthelyezi a hangsúlyokat. Nem is a Cloverfield, hanem a Mist az első igazi poszt-9/11 popcorn traumafilm, a társadalmi alapokat megrázó tömegtragédia, és az ezáltal a hisztérikus módon vágyott civilizációs védőháló-nosztalgia alá befurakodó kólaszagú szonda. King regénye egy szociális áthallásokkal megfűszerezett b-film irodalmi hamburgerváltozata volt, Darabont adaptációja viszont egy kellemetlen hangulatú, túlságosan hosszú és ebben a formájában nem is a legszerencsésebb, gyakran megbicsakló látlelet. Ami nagy kár, mert azokban a jelenetekben, amikor tiszta műfaji megoldásokat kell alkalmazni, Darabont a suspence-hez és a horrorfogásokhoz nagyon is konyító rendezőnek bizonyul.
Mrs. Carmody, a vallási téboly mcguffinja a regényben a csúcspont irányába történő narratív hajtás eszköze volt, Darabontnál azonban erős és elég triviális szimbólum lesz, központi alak – a film főszereplője szinte -, az egyértelmű keresztényellenes meszidzsbe fejünket beletunkoló szörny. A kelleténél sokkal de sokkal többet időzik vele a kamera, szép lassan kiszívja az összes funt a filmből.
Amely eleve egy lehangoló darab, megvallom őszintén, és ezen nem segít éppenséggel a Darabont által a történethez hozzáfűzött lezárás. Erőltetettsége, illetve bizonyos keserű áthallások nyilvánvalóvá tétele által egyértelművé teszi, hogy a Mist még véletlenül sem tisztán horrorfilm, mert hát az ciki. Több akar lenni, még ha belegebed is. És belegebed.
Az effektek se nem túl tetszetősek, se nem borzasztóak (a CGI-t természetesen azonnal ki lehet szúrni, és szinte csak CGI-t alkalmaztak), mindenestre még dolgozhattak volna rajtuk pár évet. Még az óriásszörnyet is sikerül elbaszniuk, ami pedig számomra a regény csúcspontja. Ilyen rák-polip-mamut keveréket csinálnak belőle, atomszar. És nem is olyan nagy, mint elképzeltem.
Utolsó kommentek