Érdekes átalakuláson ment át az utóbbi években újra divatba jött western zsánere: kezdetben a törvénytisztelő, erkölcsileg megingathatatlan seriffek álltak a meglehetősen kontrasztos jellemábrázolású történetek középpontjában, később a gátlástalan, önző, csak saját személyes érdekük szerint döntő, még nevüket sem felvállaló borostás antihősök vették át a helyüket, de a pisztolypárbajok, a kocsmai bunyók és a csinos nők azért megmaradtak. Manapság azonban egyre gyakrabban kapunk lassú sodrású, moralizálgató filmeket, melyek használják ugyan a műfaj díszleteit és kelléktárát, a sajátosan tökös stílust és hangulatot azonban nélkülözik. A Jesse James meggyilkolása… így aligha felel majd meg a ’60-as, ’70-es évek vadnyugati filmjeiért rajongók elvárásainak, a többieknek pedig, akik el tudnak vonatkoztatni a környezettől – nos, attól függ, mire számítanak.

Jesse James híres-hírhedt ikonja az amerikai népléleknek, aki testvérével rengeteg rablást hajtott végre és sok gyilkosság tapad a nevéhez, mifelénk azonban vélhetően kevesen ismerik. Így tehát tiszta fejjel, azaz előzetes ismeretek nélkül ülhetünk neki a filmnek, cserébe azonban nem lesz könnyű dolgunk: a történetmesélés stílusa erősen töredezett, időben ugráló, az egyes eseményeket némileg önkényesen válogatja ki fontosságuk alapján. Erős a gyanúm, hogy a rendező sok fordulatot és személyt a nézők által ismertnek tekint (vagy egyszerűen érdektelennek ítéli), ugyanis nemcsak a főszereplők jelleméről, de a családi kapcsolatokról vagy a címszereplőkkel együtt valóban létező Pinkerton-detektívekről is dióhéjban mond csak el bármit is. A cselekmény azért világos, de hogy éppen ki kinél lakik és hogy ki hol áll a hatalmi hierarchiában, azt igen bonyolult és fárasztó követni.

Leggyakrabban Robert Ford, a fiatal, zöldfülű fiatalember szemszögéből követhetjük az eseményeket, de nem azonosulhatunk vele sem teljesen, mert akkor elveszne a mágia, az állandó találgatás, hogy éppen ki mit gondol vagy csinál. Márpedig a film pont erre épít: Bob a film legelején megismeri Jesse-t, a vége előtt tíz perccel megöli, a kettő között pedig több mint két órán keresztül más se történik, csak a kérdőjelek egymásra halmozása. Mintha ugyanazt látnánk sokszor: utazás, ebédek, fojtott indulatok, a növekvő bizalmatlanság légköre, néha pedig egy-egy jóelőre jelzett, s így némileg súlytalanná váló gyilkosság, egészen a végkifejletig, és még azon is túl… Nehéz a néző dolga, ha legalább távolról követni szeretné a bizalmatlansági rendszer folytonos változásait.

Van egy kívülálló narrátor is ám, aki a történet legenda-jellegét hivatott megismertetni velünk: személye ismeretlen, leginkább a szájhagyományt képviselheti, sőt talán egyenesen Bob ládában őrizgetett ponyvaregényeiből olvas fel részleteket, hogy így közelebb hozza a nézőkhöz a fiú nézőpontját, miközben azt figyelhetjük, ahogy Brad Pitt búzát simogat vagy szomorú arccal üldögél (és minderre még az emlékezés torzító jellegére utaló képi effekt is rásegít). Szerepeltetése érthető, mégis feleslegesnek tartom: lett volna bőven idő elérni, hogy felébredjen a nézőkben Jesse James személyének áhítatos tisztelete – vagy legalábbis Robert Fordét átérezzék –, így viszont sokkal inkább erőltetettnek érezhetjük az egészet, mint hogy még jobban a hatása alá kerüljünk. Azok a pillanatok pedig kifejezetten kínosak, amikor a narrátor pontosan ugyanarról beszél, mint amit a képen látunk, mert egyszerűen semmilyen szerepe nincsen, azon kívül, hogy tökéletesen aláaknázza a színészek játékát.

A lassú, karakterorientált filmek mindig erősen támaszkodnak színészeikre. Casey Afflecknek, az ijfú titánnak valószínűleg nem eshetett túl nehezére eljátszani a rajongást Brad Pitt iránt, aki igencsak erőteljes karizmával rendelkezik. Más szavakkal: amikor vásznon van, teljesen mindegy, mit csinál, az ember akaratlanul is lenyűgözve nézi őt és véletlenül sem unatkozik. A rendező viszont nem könnyítette meg a saját dolgát: miután eldöntötte, hogy ő most bizony „művészfilmet” csinál, a biztonság kedvéért kihagyott minden izgalmas elemet a cselekményből (amik alapján mellesleg akár magunk is megtapasztalhattuk volna, hogy milyen profi és ijesztő alak volt a hírhedt bandita, ahelyett, hogy csupán higgyünk a narrátornak). Az amúgy is kevés harcjelenet szándékos egyszerűsége így már-már póznak is betudható - az erre érzékeny nézőket legalábbis biztos zavarni fogja ez a túlzott részletekre és (nem is mindig egyértelmű vagy megmagyarázott) lelki rezdülésekre való koncentrálás. Számos film bizonyítja, hogy a művészi igényű, szerzői gondolatokat közvetítő motívumok remekül megférnek az izgalmas, műfaji elvárásoknak megfelelő jelenetekkel (az utóbbi időkből például a kiváló Black Bookot említeném).

Kár értük: kicsivel több és bátrabb akció csökkentette volna tán a mítoszromboló hatást, viszont remekül oldotta volna a kamaradrámába illő, végig ugyanazt a témát kerülgető jelenetek monotóniáját. Mindezek fényében azt a furcsa gesztust, hogy a történet végét leleplező főcímet a film utánra hagyta a rendező, már igazán nem tudom hova tenni (a film címét úgyis minden néző tudni fogja, tehát Jesse halálán garantáltan senki sem fog meglepődni) – mert azt, hogy saját mesterkélt, szaggatott mesélői stílusán ironizálna, mely túlzásba vitt aprólékossága és lassú tempója miatt minden igyekezete ellenére hamar unalmassá válik, nem hinném.

Két és fél órás film reggel tíz órakor kezdődő sajtóvetítésén az előrelátó újságíró leghátra ül, ahol le tudja támasztani a fejét, ha elfáradna, és én mindenkinek jó szívvel ugyanezt tudom tanácsolni. Jó színészekkel, hangulatos látványvilággal és érdekes alapanyagból készült alkotás a Jesse James, aminek vannak bőven értékes momentumai és (talán túlságosan is) aprólékos lélekrajza - mégis negatívumai meglepőbbek voltak számomra. Az Oscarhoz kevés benne homoszexualitás, de azért így is elég lehangoló élmény: ezeket a töketlen bájgúnárokat Django vagy bármelyik kortársa seperc alatt lenyomná egy marék dollárért.