The Flags of Our Fathers + Letters from Iwo Djima

„Itt nyugszik nemzetünk lelke – a lelkiismeretének is itt kellene lennie.”
Caspar Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere (1981-1987)

Három katona egy homokkal fedett dombot igyekszik bevenni, akár életük árán is, bombák szertefröccsenő repeszeinek zivatarában. A csúcsra érve hatalmas amerikai zászlót állítanak a földbe - a kamera pedig nyitni kezd, és lelepleződik az illúzió: a bombák valójában tűzijáték csillámai, a domb díszlet csupán, a harcosokat pedig ezrek ünneplik.

A háború „event”-ként való kommercializálása a modern kor és ember egyetlen módszere a barbarizmust látszólag megtagadó időkben a vérontást legitimizálni. Hogy Amerika ebben élen jár, azt még csak bizonygatnom sem kell, csakhogy Eastwood öregebb és bölcsebb nálam, látja az érme mindkét oldalát: rámutat ennek a kalmárságnak a szükséges voltára (is): megérteti, hogy bizonyos helyzetekben és időkben szükség van rá. Az Ivo Dzsimán készült legendás fotóval újra beizzított II. Világháborús PR-gépezet azzal, hogy adakozásra kérte az otthon maradottakat, valóban életmentő szolgálatot tett az óceán túlfelén harcban életüket kockáztató katonáknak.

Az ivo dzsimai ütközet volt az első, Amerika által japán területen megharcolt csata, és a legmagasabb pontján amerikai lobogót felállító osztag fényképe a fotográfia történetének egyik klasszikusa. Arcuk láthatatlan; aki lelki közösségre vállalkozik velük, magát a képbe belehelyettesítheti. A film alapanyagául szolgáló könyv ennek a fotónak a mítoszát dekonstruálja, megidézve a fénykép és a rajta látható személyek valódi történetét, és egyértelmű, hogy a karrierje kései szakaszában a hősmítoszt cincáló (de nem leromboló, az egészen más!) Eastwood miért választotta adaptálásra.

Eastwood, Paul Haggis és William Broyles, Jr. forgatókönyve az 1945 február 19-én a Szuribacsi-hegyet elfoglaló Ötödik Tengerészgyalogos század tagjainak éppen hogy csak vázlatát nyújtja, ám okosan, nagy körültekintéssel fókuszál rá arra a három katonára, akiket a piárosok idő előtt hazadeportálnak, némi fotózkodás, smúzolás, tehát a Hetedik Hadikölcsön-kampány reklámgépezetének „olajozása” céljából.

Az egyén itt elvész: Ira Hayes (Beach) és John Bradley (Phillippe) lelkileg nehezen dolgozza fel, hogy bajtársaikat efféle hamis felhajtás miatt kell magukra hagyniuk. Rene Gagnon (Bredford) viszont örül, hogy hazakerül, megúszva a háborút. Az általuk megvívott csata, valamint a reklámgépezet általi hőssé csiszolásuk reájuk mért mentális hatásának eredményei fokozatosan válnak nyilvánvalóvá.

A csatajeleneteknél Eastwood nem riad vissza a realizmustól, nem nézi hülyegyereknek a nézőt. Ezzel sajnos együtt jár, hogy mikor az Egyesült Államokbeli PR-machinációk kerülnek a történet középpontjába, a film veszít lendületéből. Szerencsére a rendező örök cinizmusa enyhít a problémán, és a kommerszhez való akkori hozzáállást állítja kontrasztba a maival, egyes értékek valódiságának mérlegelésére kényszerítve a nézőt.

--------------------------

Életben maradtak, ez a főbenjáró bűnük, Kuribajasi tábornok, a szigetet védelmező japán csapatok főparancsnoka mégis leállítja a két katona kivégzését. A hóhér (közvetlen felettesük) kezében megáll a kard – ez Clint Eastwood filmjének kulcsjelenete.

Kuribajasi (a fantasztikus tehetségű Ken Watanabe játssza) közli alárendeltjével, hogy nem látja értelmét további életek elpazarlásának, főleg mivel véderőiket az amerikaiak amúgy is végzetesen megritkították. Furcsa módon azzal, hogy stratégiai vonalon továbbra is engedelmeskedik Tokiónak, és nem adja fel a szigetet, ő maga járul hozzá leginkább emberei halálba küldéséhez. Az általános kognitív disszonancia olyan mértékű, hogy sem ő, sem katonái nem látják meg a helyzet iróniáját; becsület és hazafiság számukra megkérdőjelezhetetlen, csorbíthatatlan fogalmak/értékek. Mégsem ő a film főgonosza, hanem távolból irányító felettesei: a sorban pusztuló, engedelmes katonák csak áldozatok.

Annak ellenére (vagy éppen ezért, tudja a fene), hogy jelen filmben több a fikciós elem, mint komplementer-darabjában, a The Flags of Our Fathers-ben, a Levelek Ivo Dzsimáról jobban sikerült. A film középpontjában Kuribajasi és Szaigó közlegény állnak – utóbbi civilben pékként kereste a kenyerét (no pun intended), és el lehet képzelni, a harcban mennyire van otthon. Társaiktól intellektuálisan mindketten eltávolodnak, átlátnak a hadsereg által reájuk zúdított propagandán, ám neveltetésük, kulturális hátterük visszafogja őket abban, hogy tegyenek is ellene, urambocsá ellenszegüljenek neki. Tudják, hogy a tokiói hadvezérek parancsai a halálba masíroztatják őket – ám Japánért készek az életüket adni.

A narratív keret egy 2005-ös expedíció története, amely kutatásai során japán katonák a II. Világháborúban írt leveleire talál rá. Az effajta keretekhez hasonlóan csikorog-nyikorog, és szerencsére nemsokára ki is tépi helyéből az a flashback, amely Kuribajasi Ivo Dzsimára való megérkezésével nyit. Tisztjei nem rejtik véka alá, mennyire elégedetlenek a sziget megvédésére előhozott stratégiájával: az amerikaiak által addig tapasztalt harcászati fogások ellenlépéseként a tábornok elgondolásait hatástalannak tartják. Csakhogy Kuribajasi élt korábban az Egyesült Államokban, és barátai közt voltak amerikai tisztek is. Érti az amerikai lelket, bár ettől még lehetőségei szánalmasak és lépten nyomon hadászati problémákba ütközik. A Szövetségesek túlerejének előrenyomulása a japán erőket egyre kétségbeesett taktika használatára kényszeríti… A megadás azonban teljesen elképzelhetetlen.

Az operatőr által alkalmazott szűrőknek köszönhetően a színek elillannak a filmből, a figurák csak a múlt és a történelem kísérteteiként vannak jelen – ám ez a szaturáció mintha csak felerősítené a pszichológiai borzalmak erejét. Hiába a harc által szétvetett testek látványa, az igazi megpróbáltatást olyan pillanatok jelentik, mint mikor a japán osztagparancsnok elrendeli embereinek az öngyilkosságot, ők pedig egymás után hajtják azt végre, kézigránáttal. Eastwood olyan kulturális konvencióknak ered itt a nyomába, amelyeket nyugati filmekben nem nagyon szoktak kitárgyalni, főleg mivel nem értik őket. Maguk a figurák viszont nem maradnak idegenek a számunkra: Paul Haggis és Iris Yamashita forgatókönyve tiszteletet harcol ki nekik.

Watanabe és Nanomiya a film szíve-lelke, az irántuk érzett empátia még keményebbé teszi a néző számára a lelki megpróbáltatást, amibe Eastwood vonszol bele minket. Watanabe figurája maga a megtestesült, mára kiveszett japán nemesség, és nem csak a hierarchális értelemben, míg Nanomiya a föld sója, alakítása néha még Watanabéjét is felülmúlja.

Eastwoodnak sikerült iróniával és pátosszal teli filmet készítenie, tele az ember őrülete felett érzett realista melankóliával: remek kritikája a vak lojalitásnak.