Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.

A második világháború a végéhez közeledik: a németek visszavonulót fújnak, a szovjet sereg pedig diadalmasan masírozik utánuk. Magyarországon az igazi úr mégis csupán a fejetlenség: Budapest már ostrom alatt áll, de a nyilasok még igyekeznek erőszakkal toborozni, a kommunisták reménykednek, hogy tényleg szebb világ köszönt majd ránk, a konzervatív gondolkodású nemzeti érzelműek pedig siratják a hazát. Ilyen komor és bonyolult szituációra lehetne bonyolult történetű, sok szálon futó háborús filmet vagy moralizáló drámát építeni, ehelyett azonban egy mélységei ellenére is könnyed, kalandfilmes elemeket felhasználó komédiát kapunk. Hőseink kisemberek: jellegzetes képviselői egy-egy nézetnek, társadalmi rétegnek, akik csak azt próbálják kitalálni, hogy mit lehet egy ilyen kaotikus, eszeveszett helyzetben tenni, ahol oly könnyű felmorzsolódni az egymással szembenálló erők között. „Átöltözünk, mindig csak átöltözünk!”, panaszkodik például Gálfy Eduárd, Molnár Ferenc tizedes azonban csak legyint. Ő tipikusan az örök túlélő, a ravasz, lelkiismeretét gyakran félretevő, de azért szíve mélyén erkölcsös magyar ember („Hozott szalonnával egérírtást vállal özvegy Varsányiné!”), aki semmilyen politikai irányzatnak nem híve, semmilyen hatalmat nem tisztel, csak egy dologgal törődik: a saját fennmaradásával. (No persze azért összemelegedik a többiekkel, a végén pedig a propagandaízű befejezés során mégis csatlakozik hozzájuk a harcban: „Itt hagynátok az eszeteket?”) De van hithű kommunista is a csapatban, vagy éppen lakáj – az előző rendszer darabkája –, és a sérült orosz katona, Grisa is tovább bonyolítja a helyzetet. Céljuk azonban azonos: a túlélés. A néző pedig belemegy a játékba, cinkosan velük nevet, mert tudja, minden hadsereg és politikai hatalom lóvá lesz itt téve, de ez a kis csapat egyszerű ember élve fog kijönni a játszmából. Igen, filmen még ez is lehetséges…

A Tizedes meg a többiek 1965-ben készült, szó szerinti értelemben vett történelmi hűséget tehát nemigen várhatunk el tőle: a szocializmus erősen rányomta bélyegét a filmre, a politikai tanulságnak egyértelműen le kellett jönnie a nézők számára. Ennek megfelelően a németek legtöbbször a bohócok szerepét töltik be és nevetségesen viselkednek, a nyilasok elvetemültek és érzéketlenek, a szovjetek pedig kellemes, megbízható, egyenes emberek. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kapunk nagyon is árulkodó történelmi tablót! Egyrészt a fenti sematikusan vázolt jellemek egy pillanatig sem vehetők komolyan (amit egy komédiának nyilván nem lehetett igazán felróni), mindenben ott bújik a finom irónia. Másrészt pedig a jól érezhető „kötelező” propaganda íz (ami nélkül aligha készülhetett volna el a film) legalább annyira sokat mesél a szocialista rendszerről és annak eszközeiről, mint amennyire élvezetes a menekülő németeken való nyílt gúnyolódás, akik az oroszok említésére is azonnal riadót fújnak, de azért a falánk Obersturmführer mindig meg tudja tömni a bendőjét. A film végén a németek elleni különítményhez mégiscsak csatlakozó Molnár tizedes döntését nehéz őszintének hinni, kézenfekvőbb felróni a nevelő szándékú, kötelező szovjetpártiságnak, egyfajta "szélirányba állásnak", hiszen kevéssé illik a főhős jelleméhez az önfeláldozó harc kötelességének érzete. Ha azonban a barátaival tartó, a közösségben védelmet kereső embert szeretnénk látni benne, a "túlélőt", aki egész addig volt, úgy elsőre erőltetettnek tűnő döntése is értelmet nyer a film keretein belül (és persze azon kívül is, az akkori nézők számára, akik tele lehettek kétségekkel és a megszállókkal szembeni ellenséges érzelmekkel, de leginkább valószínűleg csak azt szerették volna, amit Molnár: ha békében élhetik az életüket). Hogyha pedig a rendszert, a hozzáférhető erőforrásokat, eszközöket gátlástalanul saját boldogulására használó, a körülmények miatt azonban erkölcsileg mégis nehezen elítélhető jellemvonására gondolunk, az annál is inkább ismerős lehetett az embereknek a hatvanas évek közepén - és persze utána egyre inkább.

Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre,  Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.

A kiadásról pontosan ugyanaz mondható el, amit a Talpuk alatt fütyül a szél kapcsán már megírtunk: az angol feliratot (és a régi filmes sorozatot reklámozó "előzetest") leszámítva nincsenek rajta extrák. Igaz ugyan az is, hogy ez nem a Fantasy Film sara: ahogy egy kedves kommentelőnk megírta a fent említett, szintén Fantasy Film kiadású dvd kapcsán, a rendszerváltás előtt forgatott filmek jogaira vonatkozó bonyolult helyzetből a Hunnai Filmstúdió úgy tört ki, hogy harminc régi film jogát eladta az említett kiadónak, extrákkal azonban nem szolgálhatott, mert azok jogai nem náluk, hanem a Nemzeti Film Archívumnál vannak. (A borítókért is külön fizetniük kellett, egyébként pofásak is lettek, nekem nagyon bejön a sorozat kiadásainak egyszerű, de elegáns megjelenése.) Így hát örülhetünk, hogy ezek a filmek egyáltalán megjelentek, és nem kölcsönkért VHS-eken vagy alkalmanként a Filmmúzeumon elcsípve tudjuk megnézni őket, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sorozat egyes darabjaihoz már készültek extrák is (amint némi pénz visszajött a befektetésből). Ettől még persze nem pontozhatjuk feljebb a kiadást, de azért a fentiek tudatában már az a két csillag sem fáj talán annyira.

Értékelés: Film: *****/5, kiadás: **/5.