Az, hogy mára Argentót horrorfilm-rendezőként skatulyázták be, főleg ennek az 1977-os remekművének köszönhető, addigi legnagyobb sikerének. Bár a Suspiria markánsan különbözik korábbi munkáitól, sok giallós vonást tartalmaz. A giallóktól témaválasztása különbözteti meg: a természetfeletti fekete mágia machinációi a történet katalizátorai; megoldásaiban a mise en scene dominál; Argento az egyes jelenetek hatásosságának érdekében szó szerint lehengerli a nézőt azzal az audiovizuális tombolással, ami a Suspiria lényege. A rendező korábbi filmjeire sem volt éppen jellemző a narratív koherencia, és ebben a munkájában már szinte teljesen lemond arról, hogy bármiféle logikát erőltessen a történés láncszemei közé.

Susy Banyon egy viharos, szörnyű éjszakán érkezik meg a németországi Freiburgba, amelynek világhírű balettanodájában szeretné a táncművészet legmagasabb fokát elsajátítani. Az intézet azonban minden, csak nem marasztaló: az őrült-expresszionista épület tele gonosz tanárokkal és üresfejű, önző tanulókkal, akik közül jó páran életüket vesztik a film másfél órája alatt. Suzy-t nem hagyja nyugodni a hely nyomasztó hangulata és társai eltűnése, magánnyomozásba kezd, amely eredményének nem lenne szabad, hogy értelme legyen ebben a racionális világban: a balett-intézet az emberiség gonosztetteiért felelős Három Anya egyikének, Mater Suspiriorumnak az otthona, akinek titkát lojális boszorkányainak mindenre elszánt csapata őrzi. Suzy a film fináléjában rátalál rejtekhelyükre az épület alatti katakombákban, és megharcol a Sóhajok Anyjával, a több száz éves Helena Marcosszal is: a Tanzakademie tűz és víz jungeánus apokalipszisében pusztul el.

Argento történetvezetése egyenes, ám csak arra szolgál, hogy az érzékeket szó szerint letámadó audiovizuális kakofóniának egyfajta keretet adjon, valamint alapja legyen a film gonosz, illogikus (talán jobb ezt inkább álomszerű logikának nevezni), a mesék kegyetlenségét és naivitását tomboló vérontással ötvöző art neuvea világának. A Suspiria szinte csöpög a fenyegetettség érzésétől, amelyet a narratíva egyes, még visszafogottnak nevezhető fordulatai segítenek életre: a növendékeknek bort szolgálnak fel, amelyről kiderül, hogy vér; a padlás rothadó deszkái közül csontkukacok ezrei potyognak a hallgatók fejére, stb. (Argentónál az ilyesmi visszafogottnak számít!)

Több klasszikus Argento-féle csúcspont is ebben a filmben található meg: az akadémia titkát a világ tudtára adni vágyó vak zongorista halála az egyik legőrültebb és legegyedibben kivitelezett jelenet a horrorfilmek történetében. Egy hatalmas, ókori és modern szobrokkal szegélyezett tágas, városi tér nem jellemző helye az egyébként szűkös, klausztrofóbiát indukáló, sötét lyukakat előnybe helyező műfaj gyilkossági jeleneteinek, ám a karrierjének ezen a pontján mindent megújítani vágyó Argentót ez természetesen nem zavarja. Egy drótkötélre szerelt kamera segítségével tökéletes illúzióját kelti egy, a magasból lecsapó szörnyűségnek (az, hogy a zongorista nyakát végül saját vakvezető kutyája harapja át, már csak az Argentótól megszokott cinikus poén). A kiválóan pozicionált beállítások által sikerül érzékeltetnie egyrészt az áldozat kétségbeesett lelkiállapotát, másrészt a figura furcsa izolációját a nyílt tér közepén.

Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek inkább szolgálják a film lázas mise en scene-jének megkonstruálását, mint a történet előbbre vitelét. A mai napig rajongók ezrei tárgyalják a Suspiria bámulatos kép- és színvilágát, valamint a Goblin félelmetes-erőszakos-dallamos gótikus szinti-rock zenéjét, ám hiába vetem ezt papírra: a Suspiriát meg kell tapasztalni! Sosem láttam még olyan filmet, amely az audiovizuális megoldásait ilyen mértékben kihasználta volna a néző – szó szerinti – letámadására. A színek szinte agyonnyomják a szereplőket, mindenütt ott vannak, áradnak és mindent uralnak (a filmről szóló, egyetlen magyar recenzió “otrombának” nevezi őket, bár a szerző eleve “maszturbációs fantáziaként” írja le a filmet). Egyértelmű, hogy Argento itt Mario Bava megoldásait járatja csúcsra: Argento technicolor színsémái sokkal erőszakosabbak és jóval kevésbé cizelláltak Bava hasonló megoldásainál. Argento valami egészen egyedit hoz létre általuk: az átélhető irrealitást, egy lüktető-hisztérikus mesevilág tökéletes illúzióját.

“A strukturalista mese-modell minden lényeges eleme tetten érhető a filmekben: a fő(bb)szereplők a pozitív és a negatív póluson helyezkednek el; olyan elnagyolt karakterek, akiknek egyéni vonásaik nincsenek, ismerős környezetükből kiszakadva, magányosan vágnak neki a világnak, hogy mesehősökhöz méltóan szembenézzenek a Sötét Erővel, és a hátborzongató kalandok, a rejtélyek megoldása után egyetlen túlélőként diadalmaskodjanak felette.” (Hungler Tímea, Filmvilág -- Köszi, Ági! ;)

A Suspiria ötletadója Argento élettársa, Daria Nicolodi volt, akivel a Profondo Rosso forgatásán szerettek egymásba. Nicolodinak gyermekkorában a nagyanyja mesélt egy iskoláról, amelyet boszorkányok felügyeltek, és ezt az alapötletet fejlesztette tovább Argentóval közösen, főleg Thomas DeQuincy Levana and Our Lady of Sorrows című pamfletjéből merítve, amelyben a szerző a világ bajaiért felelős Három Anya ötletét dolgozza fel. Mater Suspiriorum (a Sóhajok Anyja), Mater Tenebrarum (a Sötétség Anyja) és Mater Lachrymarum (a Könnyek Anyja) annyira megtetszettek Argentónak, hogy az emberiség e három főellenségének krónikáját a trilógia második részében, az Inferno-ban is folytatta, abban a filmben, amelyből még a Suspiria “meselogikája” is hiányzik.