A Versus minden szempontból zavarba ejtő film: gátlástalanul halmozza egymásra a jakuza- és zombifilmek műfaji sablonjait, és mindent megtesz, hogy megnyerő és vagány legyen, ám egy pillanatig sem veszi magát komolyan, és emiatt nem csak halálosan viccessé válik, de meglepő módon még a szereplők által előadott nagyképű keménykedések is működni kezdenek egyfajta B-filmes hatásmechanizmusnak köszönhetően (bár a rendező nem tartja B-filmnek a Versus-t, amint az az egyik audiokommentárból kiderül). Biztosra ment a Black Mirror a film megjelentetésével, világszerte masszív rajongói bázisnak örvend ugyanis, remélhetőleg tehát nálunk is sokan ismerik. A dögös fémdobozos megjelenés mindenesetre méltó a Versus-hoz. A film egyébként rögtön két változatban került fel a lemezekre, a rendezői verzió tizenegy perccel hosszabb az eredetinél. (Kitamura elárulja az egyik interjúban, hogy volt egy két és fél órás változat is, és bár neki tetszett, tudta, hogy így soha nem tudná kiadni, úgyhogy meg is vágták erősen.)

A történetre nem vesztegetnék túl sok szót, gondolom rengetegen ismeritek, aki pedig nem, az elől nem lövök le sok poént feleslegesen. A lényeg: két szökött fegyenc egy csapat jakuzával találkozik egy erdőben a megbeszélt helyen, de azonnal össze is kapnak (pontosan nem is derülnek ki a köztük lévő viszonyok), ketten meghalnak, az egyik pedig érdekes módon rögtön fel is támad, és újra meg újra le kell lőni. Az egyik rab mindenesetre megpattan a gengszterek által foglyul tartott lánnyal, azok utánuk erednek, a kihalt, városoktól messze fekvő erdőben pedig lassanként feltámadnak a régen elásott hullák, úgyhogy mindenkinek mészárolnia kell őket, aki túl akarja élni a napot. A helyzetet tovább bonyolítja még néhány felbukkanó csodabogár szereplő, mint például két zsaru, akiktől a fegyencek megpattantak, három furcsa harcos és főleg egy férfi, aki fel tud támasztani embereket, méghozzá nem sima zombivá, hanem „hiperzombivá”, akik gyorsabbak, erősebbek és ügyesebbek is. Bonyolultnak és kaotikusnak hangzik a cselekmény, mint ahogy az is, de a végén letisztul az egész két harcos párbajává és egy hatalmas összecsapássá, ami után minden világos lesz, még a múltban játszódó szamurájos flashback-ek és a jövőben játszódó film végi zárójelenet is.

A DVD kiadások esetében külön vizsgálatot érdemel a kép és a hang minősége, különösen a kisebb kiadók által egy szűkebb rajongói bázist célzó megjelenések esetében, ahol hajlamosak kritikán aluli minőségben is kiadni filmeket. Ez esetben azonban nem lehet panaszunk, a kép és a hang is igen korrekt (japán és magyar hangsávból is van rajta DD 5.1 és DTS). A magyar szinkronra én nem vagyok különösebben kényes, mindig minden filmet igyekszem eredeti szinkronnal nézni, de jók lettek a magyar hangok, ha nem is olyan vagánykodósan lazák, mint az eredetik, úgyhogy aki nem szereti a feliratokat, az is élvezni fogja a filmet.

Az extrák pont olyan sokrétűek és viccesek, mint maga a film. A rendezői kommentárokkal például számomra az szokott a fő probléma lenni, hogy hiába tartalmaz érdekes részleteket, másfél-két órán keresztül nagyon nehéz annyi információt átadni, hogy ne váljon unalmassá a dolog, pláne ha a kommentár készítői próbálják a képernyőn látható eseményeket követni. A Versus esetében szerencsésen sült el a dolog, ugyanis a hatfős csapat (a rendező és öten a fontosabb szereplők közül) kellően komolytalanra vette a hangulatot: gyakorlatilag végigbaromkodják a két órát, igen szórakoztató módon folyamatosan szívatva egymást és a jelen nem lévő színészeket. Ettől persze még sok érdekesség elhangzik a forgatással, trükkökkel, problémákkal, változtatásokkal kapcsolatban. Kitamura és a többiek szerencsére nem félnek kritizálni a filmet. Meglepő volt megfigyelni, hogy néhány általuk felvetett problémát én egyáltalán nem tartok komolynak, más dolgokra pedig, amik szerintem nem a legprofibban voltak megoldva, ők szemmel láthatóan marha büszkék, de hát pont ezek a (talán kulturális okokra visszavezethető) ízlésbeli különbségek a legérdekesebbek. Az is furcsa volt, hogy Kitamura szerint a nyugati közönség sokkal humorosabbnak értékeli a filmet, azaz sokkal több jeleneten nevetnek, mint a japánok, akik – úgy tűnik – próbálják végig komolyan venni a filmet.

A „készítőkkel” való interjú nagyrészt a rendezőt és a főszereplőt (Tak Sakaguchi) jelenti, bár néhány más színész is felbukkan pár másodpercre. Érdekes és szerintem nagyon ügyes megoldás, hogy amikor elhangzik egy-egy sztori a forgatásról kitört foggal, törött bordákkal, éles késekkel, meghiúsult kurvázással és más hasonló dolgokkal kapcsolatban, bevágják alá a forgatás közben készült, gyakran hosszabb és igen profi felvételeket. Tak amúgy láthatóan előadja magát (hatalmas álszerénységgel beszél a jótékonysági adományról, amit forgatás alatt adott, dicséri a saját színészi teljesítményét és így tovább), sőt néhány dologgal kapcsolatban ellentmondásba is kerül a többiekkel, akik tőle eltérően nyilatkoznak egyes dolgokról… ez is ritka dvd extráknál és nekem nagyon tetszett, tényleg úgy érzi az ember, hogy a kulisszák mögé pillanthat. A vágóval készített rövidke interjú kellemes meglepetés, nem gyakori az ilyesmi, de annál érdekesebb.

A Nervous című kisfilm csak kis túlzással nevezhető szervesen a film világához tartozónak, sokkal inkább egy rövid, groteszk, a film médiuma által elmesélt viccről van szó, amit kábé fél óra alatt vehettek fel egy szűk szobában. A párbeszéd és a rendezés hiánya is erősen amatőrfilmes hangulatot áraszt, mintha csak szabadidejükben, poénból vették volna fel a jelenetet, hasonlóan a „Versus Underground” néven futó extra felvételéhez, mint ahogy valószínűleg pontosan ez is történt, de az egész valahogy mégis passzol a képbe: mire a néző végigrágja magát az összes audikommentáron és interjún, valahogy nehezen tud a Versus készítőire úgy nézni, mint más filmesekre. Ők sokkal inkább a „fiúk a grundról”, akiket mintha jól ismernénk kamaszkori csínytevéseikkel együtt. És ez egyáltalán nem baj, mert ha igazán komoly filmkészítőkként tekintene rájuk, akkor már maga a film is több sebből vérezni kezdene, és van-e értelme elrontani a mókát?

Most pedig nézzük, mibe lehet belekötni. A menük elég furcsán néznek ki (megkockáztatnám, hogy rondák), de azért meg lehet őket szokni. Az angol felirat itthon nem alap elvárás,  de szerintem rákerülhetett volna a lemezre. Komolyabb problémáim vannak a doboz hátoldalán található feliratokkal kapcsolatban: egy ilyen volumenű kiadásnál igazán figyelni kellett volna arra, hogy az audiokommentárokat ne a „B” lemezen tüntessék fel, amikor az „A” lemezen vannak, és érthetetlen az extrák felsorolásánál alkalmazott elv is: az „Interjú a vágóval” egy tízperces beszélgetés, ami fel van tüntetve a dobozon, az „Interjú a készítőkkel” hosszabb és fontosabb is,  ami viszont nincs, a „Versus evolúciója” pedig, ami rögtön a két audiokommentár után van írva, egy másfél perces klipszerű cucc, amihez ráadásul hiába tüntetik fel a magyar feliratot, ha végig senki nem szólal meg benne (és nincs is rajta felirat, persze). Lehet, hogy nem nagy jelentőségű hibák ezek, de buták és feleslegesek, pláne ha hónapokat várt a közönség a kiadásra, amit még az utolsó pillanatban is későbbre tologattak.

Összességében azért nagyon kellemes kiadvány ez, kinézetre és az extrák tekintetében is, amely ahhoz is sokkal közelebb hozhatja a filmet, akit elsőre nem fogott meg a B-filmes, vicces-vagány hangulat és a lelkesedés. No és természetesen egy-egy hiánypótló ázsiai kiadványt mindig meg kell becsülni – ki tudja, talán még Ichi The Killerünk is lesz egyszer.