Megcsinálták, igen. Kedvenc sorozatgyilkosunk második évadbéli kalandjai még izgalmasabbra és meglepőbbre sikeredtek, mint az elsőben látottak. Volt rá esély, hogy az irodalmi alapanyagtól elrugaszkodva csökkeni fog a színvonal, vagy épp a morális felhorkanásokat csillapítandó, puhítanak Dexter karakterén és a sorozat hangulatán az írók, de nem ez történt. Ahogy egy IMDB-fórumozó jól megmondta: „The writers on Dexter have balls.” Valóban. Így kell, és így érdemes sorozatot csinálni.

(A tovább után szinte teljesen spoiler-mentes szöveg!)


Amikor július végén megnéztem a netre kiszivárgott első két részt, azon reményeimnek adtam hangot, hogy ezúttal nem lesz Ice Truck Killer szintű nemezis, hanem teljes egészében Dex zavaros személyisége kerül majd fókuszba. Tévedtem is, meg nem is. Doakes őrmesterből, a madöfakkolás virtuóz művészéből remek damoklészi kard lett, aki pont a megfelelő pillanatban (képzavar következik) sült el, de Dexter – kezdetben legalábbis – szappanoperát idéző magánéleti zűrjei is ugyanolyan fontos részét képezték a dramaturgiának. Míg az első évadot tulajdonképpen meg lehetett úszni anélkül, hogy mint nézők nyíltan azonosuljunk egy sorozatgyilkossal, itt csak akkor működik a történet, csak akkor van tétje, ha elkezdünk Dexternek drukkolni. Jár a riszpekt az íróknak, rendezőknek és persze Michael C. Hallnak, hogy el tudták érni: a főszereplő belső vívódásai, a lebukásának belengetése jobban bevonja a nézőt, mint egy másik pszichopatával való, sokkalta véresebb kergetőzése (lásd: első évad).

Ennek két pofonegyszerű oka van. Egy: amíg az első évadban már jóval a finálé előtt sejteni lehetett a slusszpoént, itt végig két- vagy inkább sokesélyes volt a játék kimenetele. Az elképesztően intenzív utolsó 5 részben minden teljesen nyitott volt, hogy aztán a fináléban – szerencsére – elmaradjon a kötelező nagyjelenet, illetve nem úgy, és nem azokkal a szereplőkkel következzen be, ahogy azt az egyszeri néző várta. Kettő: Dexter karakteréről ezzel összefüggésben kiderült, hogy valóban változik, a hangzatos belső monológjai mögött tényleg igazi identitásválság van. Egy Vic Mackey, történjen vele bármi, mindig Vic Mackey marad. Dexterről viszont ebben az évadban, egy rövid ideig, nem lehetett tudni, hogy "Dexter"-ként fejezi-e be a szériát, vagy elveszti a „nihilista, de azért tök ari”-killer imázsát. Megkockáztatom: épp ettől a bizonytalanságtól lett olyan körömcsócsálósan feszült az évad második fele. Végül persze annyira nem mertek az írók radikálisak lenni, ezért az utolsó rész túlzott lekerekítettsége miatt akár csalódottnak is érezhetnénk magunkat. Igaz, az első szezon végén sem hittük, hogy ennyi potenciál van még ebben a figurában, így arra tippelek, jut még a 3. évadra is meglepetés, noha ezúttal tényleg nehezebb elképzelni, hogy hova fejlődhet még a történet.

Addig is lehet filózni a sorozat morális vonatkozásain, mármint a néző szemszögéből, azaz, hogy miért is ilyen jó (?) azonosulni egy gyilkossal. Odaátról nyilván máshogy fest a dolog. Ahol akkora hagyományai vannak az önbíráskodásnak, mint Amerikában, ott talán könnyebb szemérmesen fátylat borítani arra a bizonyos 5. parancsolatra, ha az, aki megszegi, a jó ügy érdekében cselekszik. Csoda, hogy Jack Bauer is azt ver (khm.) bucira, akit csak akar?

(Enyhe spoiler, most:) Az évad legeslegutolsó Dexter-monológja ez: „Gonosz vagyok? Vagy jó? Többé már nem teszem fel magamnak ezt a kérdést. Mert én nem tudom rá a választ. Van olyan, aki igen?” Azt jelentené ez, hogy nincs jó és rossz, az erkölcs relatív? Veszélyes konklúzió: bármelyik agyhalott iskolai lövöldöző-jelölt elfogadná mottónak (és lehet, hogy lesz is, aki el fogja). Ez azért már majdnem több, mint „a határok konszolidált feszegetése.” Veszélyes, tehát iszonyatosan izgalmas. Zárójel bezárva.