Ha jól emlékszem, Jim Jarmusch kottyintotta el egyszer, hogy az elmesélésre érdemes történetek száma hervasztóan véges. A gyártósorait újracsomagolásra átállító Hollywood erre futószalagon hányja a fittyet. Eddig is félő volt, hogy a folytatásoktól és újráktól roskadozó korszakunkról legfeljebb egy tapintatos lábjegyzettel fognak majdan megemlékezni a művészettörténészek akkurátusabbjai, a prequel intézményével azonban végleg bebizonyosodott: odaát az ennyire távlati és magasztos ambíciók legmegátalkodottabb írmagját is eltiporta a termelési kényszer. Az Álomgyár egy nehezen datálható, ám kétséget kizáróan tajtékosan nosztalgikus pillanatában berántotta a láncfűrészt, és azóta egyre módszeresebben vágja maga alatt a fát.Sopánkodásomból felocsúdva az okosabbja most biztos rögvest görgetne a kommentekhez, hogy dehát ez nem akut nyavalya, merhogy a Psycho 4, és én töredelmesen ismerném be káptalanságom. (De nekem is van netem.) Mégis, hosszadalmasan lehetne sorolni, Merrin atyától Dr. Lecterig, hogy hány gonosz toposz kapcsán derült ki mostanság a gyermekszoba félelmes hiánya, vagy indokolatlanul bizarr felszereltsége. És, bizony a legvéznább, leginfantilisabb trauma sem lehet elég erőtlen egy olyan korban, amikor az E412 hallatán megáll a kanál a joghurtban, elakad a szó, és az „Összetevők” hidegverejtékes szemlézésére siet a halálra vált fogyasztói tekintet. A Gonosz attól Gonosz, – és nem gonosz,– hogy – bizonyos kereteken túl, vagy belül – racionalizálhatatlan. A Jó dettó. Igenis, el lehet fogadni, hogy Bruce Wayne majdnem csak azért, mert bőr az egér. (Amúgy, Christian Bale tolmácsolásában nem pont az derült ki, hogy csont a farka?)
Az amcsi stúdiók financiális megfontolásokból azonban egyre több brainstormingnak becézett tökvakarást szentelnek ezen mondai vakfoltok demitizáló be(illetve ki)satírozásának. A főcímben így azonnal megtudhassa a borzalomra és koleszterinre éhes popcorn függő, hogy a drabális Bőrpofának bőrbetegsége van. Ezér csúnya. És biztos csaja sincs. Hát a szívnek meg kell szakadni.
Szakadni is fog. A vágóhídon hentelő humántorzó a hely bezárását követően sem akarja egy pincei kampóra lógatni gasztronóm szenvedélyét, elvégre csak a hús darabolásához, az izmok csontról való leválasztásához ért… Mondom: „…”
A direktori cv-jét ezzel, és A sötétség leplére keresztelt, másfélórás bélsárral hozzávetőlegesen le is tudó Jonathan Liebesman újra-átdolgozása ezekben a freudi ihletettséggel magyarázkodó perceiben szánalmasan komolyan veszi magát. Mítoszt megregélni linearizált egyenletekben? Jelentkezzen, aki tud ennél frivolabb írói gesztust. A kezdet pont akkor a legtiszteletlenebb, amikor narratíve intelligensnek szánt precizitással sújt le a lucskos pöröllyel, hogy két, amúgy érdektelenül lifegő szálat egy arra kódorgó, dezertőr hippi porhüvelyébe döngöljön. A már kismilliószor végigcsámcsogott (globálmorális metaforaként is tukmálható) kannibalizmus-tematikából szervírozott kiló húsz deka szintúgy nem görbíti felfelé kritikusi ajakim. Jarmusch a filigránocska szuverenitás (és a műfaji finomságok:) miatt minden bizonnyal egy flegma legyintéssel intézné el a motoros excaliburral hideg számításból hadonászó horrort, ilyen könnyen én mégsem tudom leírni A kezdetet. Egyrészt eltagadhatatlan a filmnek a valóban üde explicitása (morbid boncászati közelijeivel szinte körbekacarássza Hooper szemérmes székfoglalóját), a sokszor fojtogatóan sodró lendülete, és az R. Lee Emrey becastolása okán megizzasztható Acéllövedékek cameo is pontosan hímződik a film durvaszövésű szubtextusába. Két húsipari villámlecke között a bennfentesek értő összekacsintásával ízlelgethetjük a törvényt nagy ívben ignoráló, s közben mégis csillagos uniformisból fenyítő világcsendőrség vendégszerető texasi farmerekkel prezentált eredetregéjét. Lett légyen bármennyire is elcsépelt eme aktuálpolitikai cinizmus, az orv módon vietnamizált allegóriában azért van finesz.
Ám mindez kifilézett vigasz annak, akit ma már trendből – és nem mentálhigiénés indokból – röstellhető érzelmek kötnek az 1974-es, szürrealisztikus kitartással berregő, lowbudget baletthez. Neki a klasszikus vacsorajelenet kelletlenül szájbarágós evokációja zsigeri fájdalom, és legfeljebb naivan reménykedhet, hogy valamikor alábbhagy a filmipar kezdeti lelkesedése.
Utolsó kommentek