Amikor 1998-ban a másodgenerációs anime maestro,  Satoshi Kon debütáns egészestésének, a Perfect Bluenak elismerő fogadtatását mámoritta, fázisrajzolástól és vágástól táskás szemeit már eltökélten meresztette Yasutaka Tsutsui regényének filmesítési lehetőségei után – de a jeneket eladdig megaszám postázó Rex Entertainment csődje lazán és tussal húzta keresztül Kon minimum kétdimenziós ambícióit. Sokáig szendergő, ám konok adaptálhatnékja aztán az íróval való első találkozáskor csipátlanított egy véglegeset: még be sem fejezte a Madhouse finanszírozta Paranoia Agent forgatását, lelki tekintetét nyomban megosztotta a Paprika előkészítése, hogy előbbinek befejezését követően azonnal és teljes mellszélességgel babusgathassa szertelenül szürreális kikeltését. Az azóta feltartóztathatatlanul fejlődő digitális festészet és analóg felmenőjének szívmelengetően vérfertőző egybekelését látva a Paprika állsanyargató csodálásakor válik egyértelművé: a rendező – ha volt is – már bizton nincs haragban a sintó istenségekkel, amiért 2006-ig kellett várnia álma beteljesülésére.
 

Mielőtt megfeledkeznénk a szinopszisról: lába kél a DC mini nevű innovációnak. Ez a hajpánt szerű kütyü majdnem olyasmi, mint a p2p-ek archetipikus verziója, de szolgáltatásai – a csevegés és a fájlmegosztás – nem az erkölcsi béklyóktól görnyedő ébrenlét állapotában, hanem: álom közben élvezhetőek. Pszichiáter és pszichésen rászorult között. A cél - naná, hogy nemes:- a betegek traumáinak, elfojtásainak pontosabb megértése volna. Álomfejtés, amiről a megboldogult Sigmund fantáziálni sem mert. 

A DC mini azonban sajnálatosan még csak a prototípus állapotig cseperedett, biztonsági algoritmusok híján pedig az illetéktelen újgazda akármikor és akárhonnan a kezelés alatt állók vágy- és rémképeibe férkőzhet, ám ennél is aggasztóbb, hogy ezeket a kivétel nélkül rosszindulatúan manipulatív behatolásokat nem csupán alvás alatt képes – és hajlandó – mívelni. A kötelező kűr „valójában nem is ébredtél fel!” gegek szolid szenvedését agresszív álomterror súlyosbítja. A REM-fázisokban groteszk bájjal megelevenedő kreációk seregei eleinte is nagy hozamú, garázdán áradó folyamokként szelik keresztül-kasul a történetet, az eltulajdonítást követően azonban átszakadnak az orvosi testület – és a narratíva – kontrolljának new-orleansi gátjai. A szereplők kollektív alvajárásban sodródnak, fuldokolnak, mindeközben a Kon hagyománytisztelő szépérzékével felaljzott kortárs technika olyan sosem látottat fitogtat, hogy szinte a néző is alig kap levegőt. (Kritikusi kutyakötelesség idevetni, hogy az évszázad rajzolt viharát Masaaki Yuasa okozta 2004-ben a még pusztítóbb erejű, eklektikus-egzisztencialista Mind Gamejével.)

Ennyire azért nem érthető a múvi. Sőt, andalíthatatlan a félelmünk: Kon igazán nem is törekedett koherensen elbeszélni a címszereplő fűszernövény, a betegek kvázi-virtuális (?) terében kutakodó, kvázi-virtuális (?) jóbőr terapeuta, alias Paprika világmegmentését. Az anime szürrealisztikus jelenésekkel és fordulatokkal való roskadásig zsúfolását mégsem tekinthetjük puszta marketingfogásnak, a film valószínűleg nem a sokadik megtekintés utáni, teljes felismerés örömére apellál, inkább csak témájához igazítja a konstrukciót. Az álmok pedig ugye már csak ilyen hektikusak, önkényesek, meg csak alig fejthetőek.

A – perfekcionista teamleadinget és ihletett ecsetvonásokat a World Apartment Horror és a Memories készülte alatt egyenesen Katsuhiro Otomotól elleső – rendező a regény tömény orvosi nyelvezetén kellemesen higított, és névjegyeként a filmi önreflexió oltárán is áldozott a játékidőből, akárcsak a Perfect Blue, vagy a Millennium Actress esetében. Megemlítendő aspektusok, habár Kon főként nem ezeknek köszönheti, hogy tavaly Arany Oroszlán jelöléssel kerekedett felül egykori – akkor Velencében éppen a Bugmasterrel nevező - mentorán. A Paprika brutálisan elragadó rajzolmány.

A DVD

A fő kezelőfelület kaján lelkesedéssel árasztja magából a film giccsgazdag levegőjét, a mazsorettező háztartási gépek és a levelibékák víg rézfúvósainak riszálása között egyszerű almenüpontok vegzálására nyílik lehetőség. Ezek némileg nyugtatóan már statikusak és csendesek.

A kép minőségének érdem szerinti méltatása csak és kizárólag obszcén jelzők és határozók buja kombinációjával lenne hiteles. De tényleg. Még a bináris képalkotás dorgálhatatlan mostohagyermeke, a piros szín is szinte (de csak szinte!) szálkátlanul határolódik el fogadott testvéreitől, imigyen az már nem is annyira meglepő, hogy a sötét snittek káprázatos tónus- és részletgazdagságúak. Az árnyékban omladozó vakolatot szinte hívogat a manuális ingerlésre, úgy belekapirgálna az ember.

A szomszédok esetleges alvászavaraira ezúttal főbenjáró bűn tekintettel lenni: a hang ugyanis a vizualitáshoz méltóan kristálytiszta, minden tartományban. Magyar szinkronnal nem találkozni a lemezen, feliratból viszont a hinditől a lengyelig bezáróan – a magyart is ideértve – minden található, ha netán valakinek nyelvtanulni támadna kedve.

Az extrák között egy audiokommentárt és négy előzetest találunk. Utóbbiakhoz (a Tekkonkinkreet, a Cowboy Bebop, és Kon korábbi két remeke, a Memories és a Tokyo Godfahters kerül terítékre) német és holland szöveg pászítható. Ízlés és unalom kérdése, hogy emiatt, vagy a fix angol hang okán pityeredünk el, ha tényleg nincs jobb dolgunk. Előbbi adaléknak viszont áldásos komponense a rendező, a zeneszerző és a co-producer kedélyes, alkalomadtán már érzelgősen elmélkedő, japán trécselését kontinensközelbe hozó angol felirat. Ennek köszönhetően megtudhatjuk, hogy milyen megfontolásokból lett a zenei aláfestés fő motívuma cirkuszi-parádés hangvételű, vagy hogy a jelenetek kisléptékű szerkesztgetésénél milyen nehéz volt a logikus, éber gondolkodástól elvonatkoztatni – ezúton is üzenem: azért sikerült –, és persze fény vetül a cel-animáció és a CGi harmonizálásának technikai gyötrelmeire is.

Szóvaltehát príma filmet kapunk, kiváló kivitelben. Vegyétek, egyétek!