Állok a Vista mozi előtt és nézem a hatalmas neontáblát. Éjfél után három perccel le is kapcsolják: az utcán néhány csendben didergő ember rugdossa idegesen nevetgélve a cigicsikkeket a tizenkét fokos melegben. Vérzik a szívem és próbálom valahogy összerakni az elmúlt három órát, valami értelmet vagy magyarázatot találni az egészre.

Martin Scorsese életművét hadd ne én mutassam be: ismeretségi körömben kapásból három embert ismerek, aki felkészültebb és lelkesebb ha a hetvenegy éves “fenegyerek” kerül szóba. Két címet mondok gyorsan, ha mindenáron kontextualizálásra akarnak a Kedves Olvasók kényszeríteni így hajnali fél kettőkor a hideg verandán: Nagymenők és Casino. Egy-egy eposzi darab, filmművészeti klasszikus. Tegye fel a mancsát, aki szerint ezek nem értek volna legalább három-három Oscar díjat. Hogy miért is fontos ez a két film? Megmondom miért: A Wall Street farkasa ugyanerre a sorsra fog jutni.

Mielőtt beültem volna megnézni a filmet, prekoncepcióim voltak. Igyekszem ezeket elkerülni-elfelejteni, mondjuk úgy, hogy befogom az orrom és beleugrom a nézőtérbe, hogy ne legyen időm gondolkodni. Azóta, amióta az első trailer kijött a filmhez végig az járt a fejemben, na ebből hogy lesz film? Mert valljuk be őszintén, a maffiáról szívesen néz az ember filmet, pláne az amerikai maffiáról, merthogy az messze van, nincs ránk hatással és különben is: ezek az emberek legalább abból nem csinálnak titkot, hogy bűnöznek, hiszen ezt osztotta rájuk a származás, a körülmények, de leginkább a természetük. A Casino egyetlen kockája sem hiteget minket azzal, hogy valójában érzékeny lelkű norvég klasszikafilológus-professzorokról fog szólni. Don Ricklest meglátva nem merül fel bennünk hogy Troppauer Hümért látjuk. Ezek a játékszabályok: rossz embereket látunk, akik rossz dolgokat csinálnak rossz emberekkel, az ártatlanok szenvedni fognak, az igazi gazemberek viszont nem hogy megússzák, de fel sem bukkannak, vagy csupán egy villanásra. És mindez tőlünk kényelmes távolságra van ahhoz, hogy borzongva vágyjunk dekadens világukra.

A Wall Street farkasában azonban eredendően tőzsdeügynökök vannak. Kereskedők. És az elmúlt lassan hat év fényében ez az egykor valamennyire tisztelt, de mindenképpen irigyelt szakma más megvilágításba került. Hogyan - tettem fel magamnak a kérdést - hogyan fogok tudni nem hogy drukkolni, de egyáltalán együtt érezni olyanokkal, akik konkrétan összeomlasztották a világ pénzügyi rendszereit? Akiknek a mohósága, cinikus viselkedése vezetett ahhoz hogy egy kisebb európai országnyi ember szó szerint az utcára került - és itt most tegyük jótékony zárójelbe a “személyes felelősség” kérdését. A válasz egyszerű: Terence Winter - akinek kilencvenes évekbeli Xena, a harcos hercegnőben elkövetett tetteit most már végleg zárójelbe tehetjük - és maga Martin Scorsese ugyanazzal a stílussal, eleganciával, a “hiteltelen narrátor” hitelességével, bántóan őszinte és irigylésre méltóan barokkos történetfűzésével A Wall Street farkasa egy lendületesebb hullám gyengédségével bevon Jordan Belfort világába, amely Matthew McConaughey-val kezdődik és Kyle Chandlerrel végződik. És mintha egy perc sem múlt volna el 1996 óta.

Állok és nézem a hideg, de száraz járdát. Eszembe jut a pöcsét fogó, teljesen szétcsúszott Jonah Hill, a lejárt kábítószertől lebénult, a fehér Lamborghinibe magát tehetetlenül-dühösen begyűrő, és (mint mindig) élete alakítását nyújtó Leonardo DiCaprio, a telefont furcsa brit akcentussal felvevő Rob Reiner… a sort bekezdéseken át lehetne folytatni. Ahogy a Casino vagy a Nagymenők, vagy akár a Taxisofőr mára már klisévé koptatott nagyszerű jeleneteit és alakításait is. Remegek, fázom, dühös vagyok és szomorú. Miért, miért nem 1998-ban jön ki? (a könyvmoly-trolloknak: tudom, a sztori nem olyan régi, csak nemrég jött ki a könyv. Befejeznétek? Unom.) Nem jó, akkor összeroppantja a Titanic. Akkor 1999-ben - ja, hogy akkor meg Amerikai szépség… Nem jó ez így sehogy sem. De akkor is: ha a Casino után jön ki nem sokkal, akkor gyönyörű megkoronázása lehetett volna egy Mephisto-Redl ezredes-Hanussen kaliberű sornak. És talán, talán egy halvány esély lett volna arra, hogy ne a Téglával vágjanak Scorsese-hez egy Oscart. Így viszont az egész olyan furcsán anakronisztikus, hiszen a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek feléledése mellett ott van a rengeteg pazar CGI jelenet, ami ugyan emeli az eposzt de valahogy mégis inkább egy blokbaszterbe illene. Ne értsen félre a Kedves Olvasó, minden nagyon szép. Fájdalmasan gyönyörű. Szívfacsaróan, lélekszaggatóan hedonista.

Késő van, a város zaja távol és egyedül vagyok, tudván mindazt, amit szerintem mindenki tud: eljő 2014 és A Wall Street farkasa szart sem fog nyerni. És nézem és elképzelem ahogy Joe Pesci játssza Belfort. Vagy Ray Liotta. Vagy  DeNiro. És ugyanúgy szép, DiCaprio egyenrangú Ace Rothsteinnel. Jó könyv, jó színészek jó rendezés. Az év filmje “hands down” és leszarom a toplistákat. A Wall Street farkasa talán lehet, hogy ugyanúgy kultfilm lesz, mint ahogy alapfilm nekünk a Casino meg a Nagymenők - hogy fiatalon megpróbáljuk utánozni, majd idősebb korunkban rájöjjünk hogy mennyire kis buták is voltunk amikor nem vettük észre a vagy ötezer különböző helyről előbugyogó, lézerpontos leírását nemcsak a beszívás gyönyöreinek, de a józanság kínjainak, és ennek az egésznek, amit ostoba kifejezéssel függésnek nevezünk. És persze ott van a mindenen átgyalogoló gazemberség, ahol az első gyenge, barátunkat-harcostársunkat megmenteni akaró gesztust azonnal lerombolja a gyarlóság, az emberi gyengeség és a saját seggünk védelme. Olyan gyönyörű hogy az már gyűlöletes.