„They’re children! They’re just little children!”

Képzeld el, hogy egy kihalt, már-már apokaliptikus utcán vagy, oldaladon szerelmeddel, homlokodon verejtékkel, lelki szemeid előtt mindkettőtök kínhalálával, nem lelki szemeid előtt pedig egy rakás zombival. A szituáció egyszerű. Szar, de egyszerű: koponyát hasítasz, agyat loccsantasz, menekülsz minden erőddel, csak az életben maradás számít, kerül, amibe kerül. De cseréld ki az első mondatban a zombit gyerekre, ráadásul képzeld el, hogy magad is szülő vagy, és az egyébként is szar szituáció legalább tízszer, de inkább végtelenszer szarabb lett. Mert hát ki képes megölni egy gyereket? Olyat még filmekben sem szabad.

Narciso Ibánez Serrador író-rendező nem volt szívbajos eme íratlan szabály miatt, amikor 1976-ban szélesvászonra adaptálta Juan José Plans The Children’s Game című regényét. Legalábbis jó sokáig, ha nem örökké kell könyékig turkálni a filmtörténetben, hogy még egy olyan mozit találj, amiben a felnőtt főhős fejbe lő egy aranyos arcú kisfiút, és géppuskával kaszál bele kedvesen mosolygó gyerekek egy nagy csoportjába. Igaz, erre várni kell: a cím nem egy exploitation-túrára invitáló marketingfogás, hanem egy releváns kérdés, amit Serrador félelmetesen ügyesen és provokatívan jár körül.

Ki képes megölni egy gyereket? Te. A barátod. A szomszédod, a kollégád, a testvéred. Én. Mi, felnőttek. Nem individuumokként (remélhetőleg), hanem társadalomként, civilizációként. A film egy hosszúra nyújtott, a főcímbe ágyazott híradómontázzsal indul, amiben a kicsik, ártatlanok és védtelenek a nagyok, bűnösök és agresszívak háborúi, nemtörődömségei, politikái miatt szenvednek, éheznek és halnak, százával, ezrével, szerte a világon, minden nap. Gyereket ölni nem csak rossz, bűn és tabu, hanem ostobaság is, gyereket ölni annyi, mint megölni a jövőt, elfojtani a potenciált. Csakhogy a világ megőrült, mondja egy boltos a főszereplőnek, aki Az édes élet kíméletből elkövetett gyilkosságán mereng, avagy a gyerekeknek inkább a korai halálban legyen részük, mint ebben az őrületben. A Who Can Kill a Child? (¿Quién puede matar a un niño?, 1976) kegyetlen csavarral toldja meg ezt a gondolatmenetet: a potenciál többé nem hagyja magát elfojtani, és őrülettel válaszol az őrületre.

A brit Tom és Evelyn, két gyermek szülei (a harmadik úton), egy kis turisták által még felfedezetlen spanyol szigetvároskába érkeznek vakációra. A meleg, a nyugalom, az egzotikum élvezete azonban percekben is alig mérhető: az utcák, hotelek, boltok, bárok mind furcsán üresek, csak gyerekek kószálnak erre-arra. A furcsaság gyanúba fordul, az sokkba, abból pedig a lehető legelképzelhetetlenebb élethalálharc lesz. Valami történt a sziget gyerekeivel előző éjjel, és lemészárolták az összes felnőttet. Most Tomon és Evelynen a sor.

A legtöbb „gonosz gyerek” témájú filmmel ellentétben (az Elátkozottak falujától A kukorica gyermekein és az Ómenen át Az árváig) a Who Can Kill a Child? kis gyilkosai nem idegen erők által megszálltak, nem mások, mint amiknek mutatják magukat, nem valami konkrét, kézzelfogható okból teszik, amit tesznek, és többek közt ezért is olyan félelmetesek. A kissé szájbarágós és nagyon hatásvadász prológus ugyan rávezet viselkedésük hátterére (még inkább fejbe ver vele, sokszor egymás után), de a „hogyan” mindvégig megválaszolatlan marad – a horror egy metafora. Nagyjából úgy, ahogy a legjobb zombifilmek esetében: a Who Can Kill a Child? nagyon sokat köszönhet Az élőhalottak éjszakájának, Romero hatása letagadhatatlan, a zombik és a gyerek közti párhuzam nyilvánvaló, sőt, még a keserűen cinikus befejezés is ismerős lesz. (Serrador a Madarakból is merített, elég ránézni néhány nyomasztóan feszült képre a felnőtteket némán, mozdulatlanul bámuló gyerekekről.)

A sztori egyik legnagyobb húzása az, hogy a gyerekek az öldökléseik ellenére is gyerekek maradnak. Nem látszik rajtuk düh, gyűlölet és őrület, nem torz arccal, üvöltve, vérben forgó szemekkel és habzó szájjal vetik rá magukat áldozataikra (akikről tudják, hogy nem fognak visszavágni, mert ki képes megölni egy gyereket?), hanem gyermeki természetességgel, mosolyogva, cinkosan kuncogva, mintha csak az egész egy nagy játék lenne. Nem mintha. Az is. A film második legvérfagyasztóbb jelenetében a kölykök egy fejjel lefelé lógatott, alig élő szerencsétlennel és egy kaszával játszanak lelkes, vidám, össznépi szembekötősdit, de úgy, hogy amíg az áldozat bele nem kerül a képbe, csak a baljósan lüktető zene árulkodik az idillinek tűnő képek mögötti borzalomról. Apropó: a legvérfagyasztóbb jelenetet nem csak spoiler mivolta miatt nem lövöm le, hanem azért sem, mert leírva menthetetlenül röhejesnek tűnne. Serrador végig szenzációsan rendez, abban a három percben pedig úgy táncol, mintha nem késél, hanem kilométerszéles porond lenne a talpa alatt (a rendezőnek egyetlen másik mozifilm van a számláján, a ’69-es The Boarding School, ami szintén zseniális, bár egészen más – arról is lesz cikk).

Az első gyerekgyilkosság félelmetes erejű. Eltör valamit a főszereplőkben, eltör valamit a többi gyerekben (bár csak ideiglenesen), és eltör valamit a nézőben is – pedig addigra az már rég azért üvöltözik a fiatal párral, hogy végre vegyék kezükbe a dolgot, és ne töketlenkedjenek. De mondani könnyebb, mint megtenni, vagy mint akár csak végignézni. Serrador nem szégyenlősködik a lelőtt kölykök megmutatásával, noha a horrorjeleneteknek rendszerint csak a következményét látjuk, a film nem kifejezetten gore-os. Nem a korszak egy tipikus, cicis-vérengzős spanyol exploitationjéról van szó, a lassú, sőt, előre szólok, nagyon-NAGYON lassú felvezetésével, fojtogató atmoszférájával, morális rémálmával, döbbenetes erejű és iramú utolsó fél órájával a Who Can Kill a Child? sokkal inkább passzol a ’70-es évek igazi, zsigeri horrorklasszikusainak sorába. Nem csak stílusban. Minőségben is.