Azoknak, akik bármikor is lelkesedtek a többség által gyerekesnek, elmaradottnak, furcsának ítélt dolgokért, ismerős lehet az érzés: ami nekünk a világmindenség, az a világmindenségnek valami komikus, egyenesen groteszk, lesajnálandó marhaság. Idővel legtöbben talán azt is megtanultuk, hogyan takargassuk, mentegessük, vagy éppen – micsoda árulás – bagatellizáljuk széles nyilvánosság előtt kedvencünket, pusztán a többség számára elfogadhatónak hitt arcunk megőrzése végett. Aztán vannak azok, akik basznak erre az egész, leginkább tán fejben létező kényelmetlenségre, és felvállalják életvitelszerű rajongásuk tárgyát – vagy azért, mert tényleg nem ismernek, nem is akarnak mást ismerni, vagy pedig azért, mert éppen nagyon is kiforrott, magabiztos személyiségek, akiket egyéb sikereik mellett pont nem izgat, mit gondol róluk szélesebb közegük. Sőt, úgymond még a szart is képesek arannyá varázsolni. Bingó, geekekről, azaz a két legvégletesebb alfajukról van szó, azaz nerdről és hipsterről. Az önkényes címkézés persze veszélyes, kétélű fegyver (sebzése d12 [19-20, x2], sikeres mentődobás felez), a precíz, értékítéletektől mentes jellemrajz (ami nem favorizálja a Lawful goodot a Chaotic neutrallal szemben) viszont talán nagyobb eséllyel célba talál.

A Zero Charisma az egyik legkönnyebben kipécézhető nördségnek, az asztali szerepjátéknak emel pentagrammákkal, fekete gyertyákkal ékesített oltárt, és ha már, hát ugyanazzal a lendülettel le is rombolja. A szerepjáték szülőföldjén a hobbi természetesen még az arányokhoz képest is jóval elterjedtebb, mint az Óvilágban, bőven nyílt alkalma kivívni magának azt a közismertséget, ami már szavatolja, hogy tágabb körök számára is érthető paródiák koncául vessék. Ennek megfelelően kikacsintások az E.T.-től kezdve a stand-upon át a The Simpsonsig és azon is túl mindig is léteztek, érdekes módon azonban mostanáig kellett várni, hogy profi, egész estés film készüljön a jelenségről. Jó, ez nem teljesen igaz, hiszen már '82-ben ott volt a szerepjátékokat akkortájt övező, mondvacsinált botrányokat (Sátánisták! Gyilkosok! Öngyilkosok!) meglovagló, akaratlanul is humoros Mazes and monsters („Misztikus játék” - möhöhö) című bigyó, lélektani dráma (benne a friss, tokátlan Tom Hanks), de arra, hogy valaki, aki ért is a dologhoz, vegye magának a fáradságot, és leforgasson 86 percnyi, kizárólag a témára fókuszáló filmet, még nem volt példa.

De mi is ez a téma, és mit értek az alatt, hogy „valaki, aki ért a dologhoz”? Ezzel a kérdéssel vissza is kanyarodunk a bevezetőben megszellőztetett ambivalenciához, hiszen nem egy szűkebb rétegnek szóló fanservice-ről, de nem is egy laikusokat olcsón röhögtetni kívánó freakshow-ról van szó. A címét eleve D&D-s szakzsargonból kölcsönző Zero Charisma az előzetesek alapján enyhén alpári, tét nélküli indie vígjátéknak tűnt, kicsit olyasmi attitűddel, mint amit fentebb vázoltam: itt vannak ezek a hülyék, jól karikírozható jellegzetességekkel, röhögjük már ki őket. Ugyanakkor a hobbi hívei is örülhettek egy kicsit, hiszen már a trailerben isakadt klasszikus asztali parti, labirintustervezés kockás füzetbe, ólomfigura, WoW-alázás, szakzsargon. No kérem, a film a kettő között trafált be, mégpedig, hogy közegen belül maradjunk, kritikusan.

Túlsúlyos, zsíros hajú főhősünk, pardon, Mesélőnk, Scott, a, hát igen, Mesélő. Sok mást nem is lehet róla elmondani, éspedig azért, mert harmincon túli férfiemberként ő is kizárólag így gondol magára. Nője még nem volt (már ha egy Wonder Woman-füzettel való afférját az általános iskolai slotyiban leszámítjuk), menthetetlenül rajong a harmadrangú szimfonikus metálért (illetve inkább ideális háttérzenének tartja), minimális jövedelmét ételkihordóként keresi, aztán azt is újabb geek-ereklyékre bassza el, ahelyett, hogy mondjuk az őt elszállásoló és eltartó nagyanyjának hazaadná. Egy dolog van, amiért él, amibe szívét-lelkét beleadja, amiben (önmaga szerint) igazán jó, az pedig a kicsiny, hozzá hasonló szerencsétlenekből álló cimboráinak immár három éve mesélt játék, és annak szakszerű levezénylése. Mígnem süvölteni kezdenek a végzet baljóslatú, fekete szelei, mivel a csapatba bekerül Miles, a vagány, vicces srác, aki, horribile dictu, nem elég, hogy sört hoz, megröhögteti a befásult haverokat, de jó nője van, és még azt is képes másodpercek alatt fejben kiszámolni, miért is gyorsabb a Falcon az Enterprise-nál. Scott világa (kartondobozos, gyönyörű borítókép, két vaskos füzet, egy nagy térkép, plusz extrák) alapjaiban rázkódik meg, és hamarosan nem is lehet kérdés: ő és Miles ellenfelek, mit ellenfelek, egymás nemezisei!

Innen nagyon könnyű és kézenfekvő lett volna a klasszikus receptet követni, mely szerint a vesztes underdog idővel megtalálja önbizalmát, felismeri, hogy a mindig is vallott, ám félúton kétségbe vont értékei tényleg értékesek, majd felülkerekedik karizmatikusnak tűnő, ám a végjátékban velejéig aljasnak bizonyuló ellenlábasán. Ebben a formában ez egy unalomig ismert vígjáték (vagy bármilyen más műfaj) dramaturgiája, és sajnos a Zero Charisma az utolsó tíz percben richtig úgy vált erre a vágányra, mintha előtte nem valahol tök máshol zakatolt volna önfeledten.

Egészen a befejezésig ugyanis nincs jó és rossz, nincs szimpatikus és antipatikus, sőt, akkor már csak antipatikus, de átérezhető van. Scott az elejétől fogva nem egy szerethető, bumfordi lúzer, hanem egy saját tehetetlenségében fuldokló, azt másokon gátlástalanul kiélő, zsarnoki hajlamú barom, a családja és tágabb környezete úgy undorító, ahogy van, és minden jámborságuk ellenére még az elnyomott játékostársai is egyszerűen annyira bénák, hogy nagyon nehéz szimpatizálni velük. Akkor már egyedül a velejéig cinikus, de legalább pengén látó Nagyi, és az addigi vonásaitól a film végén elég erőltetetten megfosztott Miles az egyetlen olyan figurák, akikkel jó érzéssel lehet azonosulni nézőként.

Rossz érzéssel azonosulni a többiekkel, főleg a főszereplővel viszont végig nagyvonalúan megadatik, olyannyira, hogy olykor már a mi arcunk ég az övék helyett. Scott a haldokló nagyanyjával üvöltözik, hogy ki kapja a házát, képes kiosztani kedvenc hobbija (Gary Gygax-ról mintázott) legfőbb guruját annak kapcsán, hogy is kéne játszani, péntek esti dugás helyett jóval gyengébb fizikumú haverja friss pattanását nyomja ki gyengédnek nem nevezhető erőszakkal (inkluzíve posztkoitális lihegés egymás mellé ledőlve), tőle elpártoló csapatát pedig potya tapasztalati pontok kilátásba helyezésével reméli visszaszerezni. Komolyan, én ennyire kényelmetlenül filmnézés közben ritkán éreztem magam, és szerintem ez arról is sokat elmond, mennyire tűpontos a jellemrajz. Sajnos nagyon könnyű felismerni azt a felnőni képtelen, rajongásában megrögzült, eszképista roncsot, amivé hithű geekként válhat, és – illedelmeskedést félretéve – bizony gyakran válik is az ember, de ugyanígy (bár ismétlem, Miles pálfordulását a végén durván következetlennek tartom, még ha érteni vélem is, mi volt vele a szándék) a felsőbbrendű, távolságtartó, a lelkesedést kizárólag trendként kezelni képes sznobot is.

A Zero Charisma, bár kül- és bennfentesként egyaránt lehet rajta (leginkább kínosan) röhögni, nem vígjáték, végképp nem olcsó szórakozás. Inkább akkor már kegyetlen, de korántsem rosszindulatú szatíra egy olyan jelenségről és rétegről, amit itt szerintem mind jól ismerünk, tovább megyek: közegtől és preferenciáktól függetlenül általános érvényű. És bár – vagy pont, mert – az erőltetett, de azért mégsem egyértelmű befejezéstől eltekintve ódzkodik az állásfoglalástól, a legtöbbünkre, már a tágabb kört megszólítva, érvényes.