A jövő Amerikájában szinte megszűnt a bűnözés.

Aggodalomra semmi ok: nem az emberiség vált akár egy fikarcnyival is intelligensebbé, senki nem döbbent rá, hogy egy ölelés többet ér ezer tökön rúgásnál. A kormány bevezette a Purgálást (vagy Tisztogatást, ahogy tetszik, de az biztos, hogy nem a "Bűn éjszakáját"), egyetlen éjszakát, amikor mindent lehet. Nincs rendőrség, nincsenek mentők, nincs segítség, sem felelősségre vonás. Végre helyreteheted magadban az év közben felhalmozódott feszültségeket, és, ha úgy tartja kedved, aktuális haragosaidat, csalfa házastársadat, szemétkedő főnöködet akár egy bekapcsolt láncfűrésszel is pofán csaphatod, ha ezt látod helyénvalónak. Feltéve persze, hogy bejutsz a lakásába.A biztonsági rendszerek ily módon felértékelődnek, a társadalom tehetősebb rétegei pedig izgatottan várják az eseményt, akár mi, magyarok augusztus 20-át (ha láttad már a rakpartot közvetlenül a tűzijáték után, rájössz, hogy a két ünnep gyakorlati lefolyását tekintve nem is áll annyira távol egymástól), míg a szegényebbek védtelenek az utcákra szabaduló, jól szituált polgártársak őrjöngő dühével szemben.

Az alapötlet kiváló, leszámítva azt az apróságot, hogy nincs az a beteg társadalom (nem, még az amerikai sem), amely egységesen támogatná egy ilyen intézmény létrejöttét, pláne úgy, hogy léte tulajdonképpen semmire sem garancia: ha a barátnőd pont aznap közli veled, hogy igazából férfi, mint amikor kedvenc csapatod kiesik a Nemzeti Ligából (vagy honnan), ráadásul tegyük fel, hogy tulajdonképpen őrültebb és gonoszabb vagy, mint Charles Manson, nem biztos, hogy jól nevelten megvárod a jeles éjszakát, mielőtt betáraznád a páncélöklödet. Ezek a gyakorlati kérdések valószínűleg fel sem merülnének bennem, ha a film alaphangulata egy hajszálnyival apokaliptikusabb, esetleg a valóságtól elrugaszkodottabb lenne, de nem az: a jövőkép olyannyira nem túl távoli, hogy a díszletek alapján a történet akár napjainkban is játszódhatna (egyébként 2022-ben járunk). Nem a lézerfegyvereket vagy az űrsiklókat hiányolom, sőt, a társadalmi mondanivaló sulykolását ezek nyilván kevésbé komolyan vehetővé, esetleg az egyszeri néző számára nehezebben kódolhatóvá tennék. Értem én, hogy az alkotók azt kívánják sugallni, filmjük szereplői mi magunk vagyunk, mégis zavaró magabiztosságuk, amivel a hétköznapinak egy pillanatra sem nevezhető felvetés elfogadására kényszerítenek. De legyen, különben nem lenne film.

Nagyobb probléma, hogy a működőképes sztoriból pontosan annyit hoznak ki, mint amire bármelyik, minimális szociális érzékenységet felmutató embertársunk is képes lenne, ha felvázolnánk előtte a szituációt: az emberek alapvetően állatok, az anyagi helyzet, társadalmi rang nem feltétlenül hordozza magában a humánumot, a gazdagoknak jó, a szegényeknek nem annyira, ésatöbbi, ésatöbbi. A bevezetőben feltűnő, kényszeredett mosolyú, bájos arcú szőkeségről azonnal tudjuk, hogy valójában gátlástalan, vérengző elmebeteg (nem jelzem a spoiler veszélyt, mert meggyőződésem, hogy a lehetősége sem áll fenn), a szegény, fekete szereplő pedig naná, hogy a társaság legértelmesebb tagja. Az egyetlen helyszínen, az Ethan Hawke által alakított biztonsági szakembernek és népes családjának otthont adó, hiperbiztonságos erődítménnyé alakítható házban a belek kiontására hajlamos szomszédság ugyanolyan gyakori vendégnek számít, mint a logikai bukfencek. Boldog-boldogtalan ki-be mászkálhat a házban, simán bevehető, semmiféle biztonságérzetet nem ad, ami csak azért furcsa, mert hősünk kijátszhatatlan védelmi rendszerek értékesítésével vált közösségének legtehetősebb, (és leginkább irigyelt) tagjává. Nem szoktam ennyire cinikus lenni, de kérdem én: ha az általa forgalmazott termékek szart sem érnek, miként van még munkája?

A film egyébként távolról sem nézhetetlen, sőt, a maga módján kifejezetten szórakoztató. A cselekmény egy pillanatra sem ül le, a csavarok, bár gyakran logikátlanok, sikeresen tartják fenn a feszültséget. A felvetés bátorsága alapvetően becsülendő, néhol felszisszenhetünk a céltalan erőszak bemutatásán (bár korántsem annyira, mint amire számítanánk), néhány képsor (például a főcím alatti "valódi" felvételek) kellemesen hatásosra sikeredtek. Ezek azonban nem elegendőek a csalódás enyhítésére, amit a kihagyott ziccer érzete okoz. 

Több bátorsággal, kreativitással, odafigyeléssel ez akár egy nagyon jó film is lehetett volna.

Így csak van. Kár érte.