B.P.R.D.: Vampire #3

Történet: Mike Mignola, Gabriel Bá, Fábio Moon
Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon
Dark Horse

Már rengeteget lelkendeztünk a Hellboy-univerzumról és az abból szárba szökkenő, saját jogán óriási sikereket elérő B.P.R.D (gyengébbeknek: Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozatról, ám mostanában számomra is érthetetlen módon hanyagoltuk a Dark Horse istállójának legszilajabb paripáját, így ezt ezennel orvosolni kívánom. Mindig nagy öröm volt látni, ahogy ismertebb vagy kevésbé ismertebb vendégrajzolók teszik le kézjegyüket Mignola világában, de bármennyire is rajongok Guy Davisért, nagyot dobbant a szívem, amikor megtudtam, hogy Gabriel Bá és Fábio Moon újra csatlakozik egy minsorozat erejéig a zsenihez, akinek a fejéből kipattant a vörös démon, aki szó szerint a jobb kezében tartja a világ sorsát. Nagyon is igazat adok a B.P.R.D.: Vampire oldschool levélrovatában örvendező Scott Allie-nek: a testvérek (pontosabban ikertestvérek) eddig bármihez nyúltak, az arannyá vált, elég csak példaként felhozni néhány ismertebb címet: Casanova, Daytripper, Umbrella Academy. Ezúttal is részt vettek az írásban és Simon Anders, a két vámpírnő által kísértett ügynök történetét mesélik el saját, egyedi vizuális stílusukban, ráadásul külön unikum látni, ahogy brazil rajzolók életre keltik egy negyvenes évekbeli csehszlovák kisváros életét. A sztori szerint Anders egy vámpírokból álló Hecate-kultusz nyomait kutatja egy 12. századi főúr életútját követve, aki a századok során újra és újra feltűnt más és más nevek alatt. A szálak Cesky Krumlovba vezetnek, ahol természetesen kiderül, hogy az ügynök az őt manipuláló két vámpírnő árnya és egy titokzatos kultusz játszmájának kellős közepébe csöppent, ráadásul egy régóta szunnyadó vámpírúrral is szembe kell szállnia. Ahogy az általában lenni szokott a Hellboy köpönyegéből kilépő képregényeknél, a hangsúly itt is inkább az atmoszférikus vizuális részekre tolódik, különös tekintettel a vendégrajzolókra, de a történetszövésre sem panaszkodhatunk: nagyon ajánlott olvasmány a klasszikus vámpíroktól ínséges időkben.
(Nagy Krisztián)

Green Lantern #20

Történet: Geoff Johns
Rajz: Doug Mahnke
DC Comics

Kedvem lenne megkönnyezni egy kicsit ezt a 20. számot. 2004 végén debütált a Green Lantern: Rebirth első része, ami hosszú évek után visszahozta az élők sorába a legismertebb Zöld Lámpást, Hal Jordant. Az volt Geoff Johns első sztorija, amit a galaktikus rendfenntartó erő elsőszámú földi tagjáról írt, és most, bő 8 évvel később, a Green Lanternnek az Új 52 során újraszámozott huszadik száma az utolsó tőle. Johns érdemei elvitathatatlanok: a 2000-es évek elején épp csak vegetáló sorozatot szinte a semmiből hozta vissza a DC egyik legnagyobb franchise-ává, kibővítette, izgalmasabbá, szó szerinti és átvitt értelemben is színesebbé tette a Zöld Lámpás univerzumot, az általa írt fő címhez, a nagy siker hatására, az évek során további sorozatok csatlakoztak (a Green Lantern Corps fut a legrégebben, és nem egyszer Johns szériájának színvonalát is megfejelte). Mindez idő alatt csak kisebb minőségi ingadozások voltak, egyébként az író teljesítménye, annak ellenére, hogy az egész DC egyik legsótlanabb karakterét kellett vinnie (és ezen nem is tudott változtatni), abszolút bravúr. A 20. szám a legutóbbi univerzumrengető esemény, a Wrath of the First Lantern lezárása, Johns így, saját szavaival élve a „csúcson” távozik a sorozattól. És nem, ez a sztori egyáltalán nem a legjobb, amit nyolc év alatt írt, de ne kötözködjünk a búcsú pillanataiban, aminek fényét egyébként olyan szerzők is emelik a füzet utolsó, bónusz oldalain, méltatva Johns teljesítményét, mint Neil Gaiman, Richard Donner, Jim Lee vagy Grant Morrison. Túl, azon, hogy a képregényre áll mindaz, ami az író korábbi Green Lantern történeteire általában (vagyis pörgős, látványos, izgalmas és őrületesen eposzi), az utolsó pár oldala a legérdekesebb benne, ott ugyanis valami olyasmit láthatunk, amit a végtelenségig, szappanoperaszerűen gyűrűző mainstream szuperhőscomicokban normál esetben soha: meselezáró epilógust, teljes, végleges szálelvarrást, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ot. Nem akarok lelőni belőle semmit, de nagyon szép, nagyon katartikus, és szinte példa nélkülien teljes, kerek egésszé teszi Johns bő 8 évét (egyetlen apró labdát dob fel irigylésre cseppet sem méltó helyzetben lévő utódainak, de még ez sem tűnik úgy, mintha későbbi sztorikat lebegtetne meg). Elolvasva az az érzése van az embernek, hogy innen egyszerűen NEM kéne folytatni a sorozatot. Persze, fogják (a 21. számot Robert Vendetti jegyzi), és valószínűleg ez az epilógus sem lesz hosszú távon érvényes, de ez nem is számít. A lényeg, hogy Johns Zöld Lámpása most már végképp az utóbbi 10 év egyik legjobb sorozata.
(Rusznyák Csaba)


Half Past Danger #1

Rajz és történet: Stephen Mooney
IDW Publishing

A borítón szvasztika és Tigris tank, nindzsa és dinókoponya, random géppisztolyos macsó és femfatál. Mint amire ráborult a b-kategóriás klisékosár, én meg egyelőre nem is tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Aztán elolvastam, és most utólag se tudom egyértelműen, hogy melyik érzelmi reakciót produkáljam, de mindenesetre egy dolgot biztosan kijelenthetek: a borító frankón nem téveszt meg, nem hazudik nekünk. Merthogy a rajta felvonultatottak mindegyikéből kaptunk egy kicsit már ebben a debüt-számban is. 1943-ban egy csendes-óceáni szigeten baktat néhány G.I., mikor is legnagyobb meglepetésükre japánok helyett a másik ellenséggel futnak össze a dzsungel mélyén, vagyis a nácikkal. Az amcsik persze nem kapnak szikrát az eltévedt germán bázis láttán, de sem erejük, sem idejük nincs a felszámolására, ezért pár fotó elkészülte után némi kerülővel továbbmennek, egészen a következő, még a fricceknél is nagyobb meglepetésig, amik még mindig nem a japánok, hanem őslények! (Krakoom!!) A nem várt találkozásnak csak egyetlen emberi túlélője marad, akit két hónappal később már egy new yorki kocsma pultjának támaszkodva láthatunk viszont. Innentől aztán jóformán már csak egy hosszabb kocsmai bunyót tartogat számunkra a füzet, a többi izgalomra várni kell. Stephen Mooney eredetileg rajzoló (Angel), de most valamiért úgy érezte, hogy írnia is kell, ami még nem feltétlenül baj. A Half Past Dangerről egyértelműen lejön, hogy ez valamiféle perszonális álomprojekt akart lenni a számára, vagyis valószínűsíthetően volt pár régóta dédelgetett vad, bár nem túl eredeti elképzelése egy áltimét retró ponyva- és B-film jellegű képregényszériához (kinek nincs ilyen?), és most végre lehetősége nyílt ennek megvalósítására. Alapvetően vevő vagyok az ilyen típusú tét nélküli durrbelebumm cuccokra, és most sem mondom, hogy nem tetszett, hogy ne érdekelne a folytatás, de a kissé sután megírt, ám kimondottan pörgős, akcióban (ám fazekakban nem) dúskáló bemutatkozó szám után erősen félő, hogy a sztorifolyam a továbbiakban is nagyrészt leírható és összefoglalható lesz az első szám borítójával, azaz túl nagy meglepetésekre nem számíthatunk. (Ráadásul a DC-nek volt egy hasonló "katonák vs. dinók" szériája a 60-as években, amit pont tavaly újított fel.) De a viszonylag magas szórakoztató-faktora miatt egyelőre még fenn tudja tartani az érdeklődésemet, aztán majd meglátjuk.
(Chavez kapitány)

Superior Spider-Man #10

Történet: Dan Slott
Rajz: Ryan Stegman
Marvel Comics

Azt hiszem itt az ideje, hogy újabb számvetést végezzünk a sokakat felkavaró Superior Spider-Man jelenlegi állása kapcsán, ahol újra kalapot kell emeljek Slott előtt és meg kell tépjem a ruhámat, valamint hamut kell szórjak a fejemre mea culpa gyanánt, amiért nem bíztam eléggé a képességeiben, hogy (nem hiszem, hogy ennél a pontnál ez bárkinek is spoiler lenne, de soha nem lehet tudni, egyszóval: FIGYELEM SPOILER!sőt, SPOILEREK!) a Peter testébe kerülő doktor Oktopusz húzása rövid életű kliséhalomba fog fulladni, mielőtt minden visszaállna az eredeti status quo-ba, hogy megfeleljenek az átlag Pókrajongók elvárásainak. Nem csak, hogy nem ez történt, hanem a sorozat kilencedik számában, ami szinte teljes egészében a drága jó doktor fejében játszódik, Oki egész egyszerűen kipurgálta az elméjéből a közkedvelt hálószövő utolsó tudatszilánkjait is. Slott akkora jakuzatetoválásokkal borított macsótököket növesztett a szememben, hogy szinte már felállhat Joss Whedon mellé a pulpitusra órákat adni a többi írónak. A fentebb említett blaszfémiának is beillő fordulat után, nemhogy nem arról szól a tizedik szám hogyan hullik ki hőstársai kegyéből a nem közéjük illő magatartása miatt, hanem (úristen!) egyenesen minden dolga jól alakul: a rendőrök kitörő örömmel üdvözlik überhatékony tevékenységét, ahogy felszámolja az utcai bandákat (mindössze talán a humoros egysorosait hiányolják/juk), J.J. Jameson szinte Pókember első számú rajongója, May néni végre megkönnyebbülten lélegezhet fel, ahogy Peter sínre teszi az életét a doktorátusának megszerzésével és egy Mary Jane-en kívüli lánnyal való randevúzással. Ilyet még nem láttunk: Oki önelégülten kérkedik saját magának és nem jön egy szuperhős sem, hogy az arcpirító szupergonosz monológja után feltörölje vele a padlót. Ezzel párhuzamosan a félreállított bűnözők csatlósait valaki szépen elkezdi összegyűjteni és kisebb sereget kovácsol, valamint Mary Jane-nek rá kell döbbennie, hogy már nincsen önsorsrontó védelmezője, aki mindent azonnal félredob, amint ő bajba kerül... brávó, így kell vérfrissíteni egy évtizedek óta a saját maga által körbe-körbe kitaposott ösvényen (mit ösvény, mostanra már várárok) keringő brandet. Akinek pedig nem tetszik, annak ott a többi Pókfüzet, én viszont azt hiszem maradok ennél a címnél.
(Nagy Krisztián)

The Wake #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Sean Murphy
Vertigo Comics

Az év egyik leginkább várt képregénysorozata számomra Scott Snyder és Sean Murphy 10 részes The Wake című vízalatti sci-fi/horrora, és az első szám alapján nem is fog csalódást okozni. A sztori főszereplője Dr. Lee Archer, a tengeri emlősök, és az általuk kiadott hangok szakértője, akit a Nemzetbiztonsági Hivatal keres meg, hogy legyen segítségükre egy rejtélyes esemény dekódolásában. Archer és a Hivatal múltbeli kapcsolata enyhén szólva nem felhőtlen, de miután ígéretet kap, hogy segítségéért cserébe visszaszerzik neki gyereke felügyeleti jogát, a nő igent mond. Persze a helyzet komplikáltabb, mint amilyennek tűnik, és Archer a kormány egy titkos, vízalatti olajfúró tornyán találja magát, majd más tudósok társaságában egy kísérleti tengeralattjáróval süllyed egyre mélyebbre az óceánban. Az elszigeteltség, a bezártság, pontosabban, az összezártság valamivel (mert a horror természetesen lassan belopózik a képekre), kicsit John Carpenter The Thingét idézi, a kellemesen ráérős, karakterbemutatós expozíció pedig a jobb formájában lévő Stephen Kinget. Snyder profiként adagolja az információkat, és teremti a feszültséget, és bár ez az első rész még csak egy felvezetés (ahogy az általában  lenni szokott az első részekkel), az atmoszféra, a karakterviszonyok és a „valami nincs itt rendben” érzete nagyszerű folytatást ígér. És akkor még nem is beszéltünk a felütésről és a lezárásról. Az előbbi kétszáz évvel a jövőben, az utóbbi 100 ezer évvel a múltban játszódik, és mindkettőben igen érdekes, noha egyelőre megmagyarázhatatlan dolgok történnek (erről sajnos már Damon Lindelof jutott eszembe, ami nem jó, de sebaj, mert biztos vagyok benne, hogy Snydernél olyan szépen össze fog állni a végén minden egy szép, kerek egésszé, ahogy Lindelofnál soha). Ami pedig a rajzot illeti, kell annál többet mondanom, hogy Sean Murphy? Gyönyörűek, aprólékosan kidolgozottak, roppant kifejezőek a képek, és külön jót tesz nekik Matt Hollingsworth szokásosan hűvös, elegáns, visszafogott színezése. Ez eddig hibátlan.
(Rusznyák Csaba)


X-Men #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Olivier Coipel
Marvel Comics

Brian Wood tavaly már írt egy X-Men sztorit, és bár nem volt rossz, messze nem voltam tőle elájulva sem. Ettől függetlenül bíztam benne, hogy most, hogy a Marvel NOW relaunch vagy reakármi keretein belül újraindítják a sorozatot, Wood, kiegészülve a nagyszerű Olivier Coipellel, jobban megembereli magát – annak ellenére, hogy a koncepció, miszerint ebben a címben kizárólag az X-Men egyes női tagjai szerepelnek, nincs sok logika. Mármint jól hangzik a dolog, csak nehéz elképzelni egy olyan, a Marvel világán belüli, természetes szituációt, amiben egy konfliktushelyzet kezelésére spontán és véletlenül pont csak a női szuperhősök verődnek össze (főleg, hogy a történet a fél X-Ment tömörítő Jean Grey iskolában startol), mert a férfiak mondjuk épp meccset néznek. Még szerencse, hogy Wood tényleg megemberelte magát, és ha egyszer elkezded olvasni a képregényt, akkor a sztori simán magával ragad annyira, hogy az utóbbi pár sor fejtegetései egy csöppet se érdekeljenek. Az első szám revelációja, hogy az anno Grant Morrison által bevezetett John Sublime-nak, aki ugye egy intelligens, emberi formában tevékenykedő baktérium, van egy nővére, akivel a földi idők kezdetén háborút vívott, majd legyőzte őt, és végül száműzte az űrbe. Most azonban visszatér, és vélhetően zabos egy kicsit, amit nem csak Sublime, hanem az X-Men is meg fog sínyleni. Vagy akár az egész világ, ha nem vigyáznak. Wood szépen vezeti fel a sztorit a rejtélyes követője elől egy szintén rejtélyes bébivel a karjaiban menekülő Jubilee-vel, egy se nem különösebben fontos, se nem különösebben izgalmas, viszont jól megvalósított, és a tempót jó helyen felpörgető akcióval, egy milliószor látott, de az alapozásnak köszönhetően mégis hatásos cliffhangerrel. Jól megnézve, nincs semmi különös az új X-Men széria történetében, viszont a kivitelezés első osztályú, ez pedig a képi világra is áll, mert Coipel baromi jól rajzol – ezt rég tudjuk. Ígéretes kezdet.
(Rusznyák Csaba)