A 80-as éveket nyugodtan nevezhetjük az amerikai akciófilm nagy korszakának. Az évtized, amely még/már hírből sem ismerte a politikai korrektséget, amikor minden olasz maffiózó volt és minden ázsiairól nyugodtan el lehetett sütni valami gagyi, rasszista viccet, maga volt a valóságos "guilty pleasure". Ha fogod mindezt az esszenciát, és beleraksz pár ninja kinézetű japánt és egy Dolph Lundgrent, már kész is a Punisher film.

Mark Goldblatt 1989-es alkotása sosem kapott igazi amerikai premiert. Miután a New World Pictures lehúzta a rolót, a közel 10 milliós költségvetéssel rendelkező film csak nemzetközi terjesztést kapott, hogy aztán pár évvel később az amerikai videotékák polcain kössön ki. Pedig mindenfajta hibája ellenére tökéletesen reprezentálja a 80-as évek második felében önálló képregénysorozatot kapó karakter árasztotta hangulatot. Van benne morbid humor, erőszak és fegyver. Rohadt sok fegyver, amelyek közül Castle egy adott típust csak egyszer hajlandó használni.

A film 5 évvel azután játszódik, hogy Castle családját az olasz maffia kiirtotta. A szívét tápláló harag és igazságtalanság arra ösztökélte, hogy saját maga tegyen rendet. Csatornában élő elzárkózott bosszúállóként, miközben szisztematikusan és brutálisan, mint gazt gyomlálja ki a szervezett bűnözést a köznapi szóbeszédéből, egy szál seggben, seizában ülve (tradicionális japán térdelő ülés) beszélget istennel. Munkáját rendkívül sikeresen végzi, hiszen kis hadjáratának köszönhetően olyannyira meggyengíti a szembenálló családokat, hogy azok kénytelenek szövetséget kötni egymással. Ez felkelti a yakuza érdeklődését is, akik új meghódítandó területeket vélnek felfedezni a megtépázott „cosa nostra” birodalmában. A Lady Tanaka vezette yakuza a helyi maffiát a legérzékenyebb pontján támadja meg. Elrabolja a vezetők gyerekeit. Más egyéb alternatívát nem találva, a maffia kénytelen egyfajta laza szövetséget kötni a Castle-vel, hogy segítsen kiszabadítani elrabolt gyermekeiket.

Mark Goldblatt mondhatni tökéletesen kitanulta a szakmát James Cameron mellett. Tudja hogyan kell egy filmet működőképes akciójelenetekkel megtűzdelni, tudja, hogy fontos a sebesség, és azt is, hogy a jó film egy percre sem veszíti el a kapcsolatát a nézőjével. Ezen elveket azonban sajnos csak részben sikerült adaptálnia. A film logikai bakijaiba most nem akarok belemenni, mert ilyeneket csak az nem talál, aki nem akar. Hogy az adaptációs képességeire mennyire volt hatással a vágóolló és a produceri nyomás, azt nem tudni, de az tény, hogy Boaz Yakin eredeti forgatókönyve jóval összetettebb és drámaibb módon mutatta be Castle karakterét.

A végleges verziójú filmben ugyanis az átlagnéző nem igazán tudja átélni, és teljes mértékben talán megérteni sem azt a lelki metamorfózist, amin Castle karaktere keresztülment, és ami arra késztette, hogy egymaga szálljon szembe az alvilággal. A családját ért tragédia bemutatása ugyanis lekorlátozódik pár flashback jelenetre, amely a főszerepelő motivációnak csupán a felszínét karcolgatja. Ráadásul a dolog miértjére se kapunk választ. De a legnagyobb gond mégsem ez, hanem sokkal inkább az, hogy hiányzik az a rohadt koponyás póló. Castle koponya nélkül pedig olyan, mint Superman S betű nélkül. Fasza, meg minden, de valahogy mégsem az igazi. Lundgren ennek ellenére nagyjából jól hozza a főszereplő karakterét, ahogyan Louis Gossett Jr. alakítására sem lehet különösebb panaszunk. De hát, lássuk be, hogy egy ilyen film nem támaszt túlzottan nagy elvárásokat a színészekkel szemben.

Összességében tehát nem olyan rossz film a '89-es The Punisher. Ha félre tudja tenni az ember a logikai hibáit és a film hiányosságait, na és a megannyi negatív kritikát, akkor igenis lehet rajta jól szórakozni. Persze, kell hozzá egyfajta alázat és rajongás a karakter irányába (ha nem is akkora, mint az én esetemben), de ha ez megvan, és a néző még a '80-as, '90-es évek Megtorló/Büntető képregényi iránt is táplál némi érdeklődést, akkor nem fog rossz szájízzel felállni a film végén. Persze, lehet, hogy elfogult vagyok. De hát, ha a robbanásokat nem számítjuk, 91 ember patkol el a filmben. Ha valami, akkor ez csak képes odaszögezni egy igazi geek-et a képernyő elé. Nem?