A új Tom Cruise-egotrip legemlékezetesebb, pontosabban, egyetlen emlékezetes alkotóeleme az eseményeket a háttérből irányító „Zec” nevű gazember, akit a kamera elé ritkán álló Werner Herzog alakít, néha egészen hátborzongatóan. Persze nem hagynak neki elég teret: Cruise-ból ezúttal hiányzik az az alázat, amivel a legutóbbi Mission: Impossible-ben engedte érvényesülni színésztársait, így Herzog szerepe olyan, mint az egész film: ígéretes, de kidolgozatlan.  

Az itthon is népszerű Lee Child regénysorozatának egyik kötetén (Csak egy lövés) alapuló Jack Reacher az a tipikusan középszerű, egy-két elszórt jó pillanattal rendelkező thriller, amit egy picit lehet dicsérni, még jobban lehet bántani, de a „láttuk, elfelejtjük” jegyében olyan nagyon egyiket sem érdemes hosszan fejtegetni. Mégis van néhány érthetetlenül bosszantó aspektusa, ami miatt megérdemli, hogy kicsit verjük rajta a port.

Kezdve azzal, hogy a soványka sztori, amiben az öntörvényű, az igazságszolgáltatás hivatalos körén kívül tevékenykedő exkatona főhős egy mesterlövész látszólagosan őrült ámokfutásának hátterét boncolgatva bukkan egy összeesküvésre, túl sovány egy bő két órás, dumálással teli filmhez. Már az expozíció is kínosan hosszú, a két terjedelmesebb akciójelenet pedig, bár nyers, realisztikus mivoltukért jár egy jutalom kockacukor az író-rendező Christopher McQuarrie-nek (ha test-test elleni küzdelem van, minimum csontok törnek, ha tűzharc, kényelmetlenül hangosak a fegyverek, és hitelesek a becsapódások), se nem elég látványos, se nem elég lendületes, hogy igazán jó benyomást tegyen.

Kimunkált karakterek (hogy Robert Duvall hogy és miért van benne a filmben egyáltalán, azt szerintem még ő sem tudja) és grammnyi feszültség híján a Jack Reacher legjobb pillanatai a cselekményt indító lövöldözéshez köthetők – az ártatlan emberek ok nélküli (és a hírekből túlságosan is ismerős) lemészárlásai olyan zsigerien kényelmetlen érzést plántálnak a nézőbe, amihez a mainstreamben nincs hozzászokva. Nem öncélú, nem bagatellizált, kemény és valóságos (hogy ez kell-e egy eszképista thrillerbe, az más kérdés). A filmnek ez a sötét és kegyetlen hangulati magja akkor foszlik semmivé, amikor minden átmenet nélkül szembetaláljuk magunkat egy már-már slapstickbe forduló fürdőszobai verekedéssel, ami mintha egy Jackie Chan-moziból tévedt volna oda.

De a Jack Reacher legfőbb problémája még így is maga Tom Cruise – hiába játszik jól (tényleg!), ez totális miscast, ez a karakter egész egyszerűen nem ő. A kölyökképű, kistermetű sztár nem egy szikár, hideg, kemény antihős, tekintélyes, félelmetes megjelenéssel, aki ha a helyzet megkívánja, nem is, ha egyszerűen csak megengedi, akkor kíméletlen és brutális; hiába fogja vissza ezúttal a védjegyévé vált győztes-csibészes vigyorát, ez még kevés. Csak anélkül, hogy igazán belegondolnék, tucatnyi színészt tudok mondani, aki alkatot és személyiséget illetően is jobb lett volna (elsőre Jeremy Renner ugrott be). Másrészt viszont, talán nem baj, hogy nem ők pazarolták erre az idejüket.