Magyar sci-fi? Élvezhető magyar sci-fi? Már az első szóösszetétel is nehezen értelmezhető, a második azonban már olyan komoly paradoxont idéz, amilyet még a Vissza a jövőbe egyik részében sem pipáltunk. Poszt-Zsoldos Péter talán ha egy maroknyi, a zsánerben értékelhető magyar írót sorolhatunk fel, köztük a regényírást széklábfaragó kisiparos lelkesedésével űző Nemere Isvánt (akinek azért valljuk be, voltak jobb pillanatai), a hazai, jó értelemben vett ponyvahős Leslie L. Lawrence számomra sokkal szimpatikusabb alteregóját, Lőrinc L. Lászlót, valamint a proto-cyberpunk Budapest és a magyar Neurománc megálmodóját, Gáspár Andrást. Érdekes módon a  hazai szerzői próbálkozások tekintetében a science-fiction sokáig mostohán kezelt kistestvére, a fantasy nálunk valamiért mindig is jobban ment, pedig a Szovjetunió ránk vetülő árnyékának köszönhetően olyan nagy nevektől lehetett volna tanulni, mint Asimov, a Sztrugackij-testvérek vagy akár a lengyel Lem. Mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a kilencvenes évek magyar fantasy regénybummja a kétezres évekre teljesen elsilányult, a hajdani izgalmas szerzőket felvonultató Cherubion-antológiák és M.A.G.U.S. regények átadták oldalaikat a fantasy nemzetközi remekeit és új csapásait teljesen és totálisan ignoráló, írástudatlan ifjú titánoknak. A magyar sci-finek pedig még ez a röpke dicsőség sem adatott meg.

Most pedig előkerül egy fiatal magyar szerző, akinek írói álnevét annak idején még az akkor már szememben komoly presztízsvesztést szenvedett Cherubion űroperapróbálkozásai során ismertem meg. Nem elsőkönyves, zsenge débutant-ról van tehát szó és bár a több, mint féltucat könyv megírása és két Zsoldos Péter-díj bezsebelése még mindig nem garancia a minőségre, A poszthumán döntésről és az Isten gépeiről eleget hallottam az ismerőseimtől és különböző fórumokon, hogy felkeltse az érdeklődésemet a legutóbbi, Agave kiadónál megjelent regénye. Be kell valljam, hogy bármennyire nem fair, de az illusztris társaság, azaz a science-fiction legjobbjainak (mint mint Ray Bradbury, Philip K. Dick, Dan Simmons vagy Iain M. Banks) együtt abrakoltatása ugyanannál a kiadónál akaratlanul is igen magasra tette a lécet.

A regény felütése nem túl eredeti, de mindenképp figyelemfelkeltő: több ezer ember a Föld minden tájáról hirtelen egy szerves űrhajó fedélzetén találja magát, mely ismeretlen célja felé tart az űr hidegében. Az elrablottak hosszú távú életben maradását az őket körülvevő, alapvető szükségleteikre reagáló szerves környezetük biztosítja, de minden mást saját maguknak kell megteremteniük, az összezártság pedig hamarosan a felszínre hozza a legjobb és legrosszabb tulajdonságaikat. A szedett-vedett, hátrahagyott világuk magukkal hozott maradványaiban meghúzódó közösség mindennapjaiba a Budapestről elragadott tapasztalatlan tinédzser, Attila és az orosz származású dörzsölt üzletember, Jurij szemén keresztül pillanthatunk be, később pedig, amikor megérkeznek végcéljukhoz, egy ismeretlen planétára, a sorsukért felelős idegen lény nézőpontjából követhetjük az eseményeket. Attila és játszópajtása, Jurij kislánya, Auri lesznek a kiválasztottak, akik tolmácsként és diplomataként szolgálnak az emberi faj képviselői és az idegen között, akiknek társadalmát jelenlétük teljesen felbolygatja. Az elrablás miértjének rejtélyéről hamarost lekerül a lepel és a frappáns válasz azonmód számos újabb kérdést vet fel az emberi élet értékével kapcsolatosan: mi teszi az embert emberivé és van-e célja a létezésnek, ha minden külső tényező, ami eddig meghatározott megszűnik létezni.

Abszolút értékelendő, hogy Markovics Botond (azaz a Hackett írói álnév mögött rejtőző szerző) szakít a humanoid idegen életformák sablonjával, mint ahogy azok kommunikációs módszerének újszerűsége is igen frissnek hat, ám ennek ára egyfajta cronenbergi testhorror, ami alaposan próbára teszi az egyszeri, nem geek filmeken edződött olvasó gyomrát, de az én szótáramban az abszolút üdvözlendő ötletek közé tartozik. A gördülékeny dialógusok, a szinte hibátlan grammatika és az információk jó ritmusban adagolása egyértelművé teszik, hogy gyakorlott íróval van dolgunk, és már magukban ezek bőven az átlag fölé emelik a szerzőt. Halkan jelezném azonban, hogy ez nem olyan nehéz, mint gondolnánk, hiszen a magyar sci-fi szcéna eléggé kevés szereplős, akiket nem valami ördöngős feladat túlszárnyalni. Ez tehát egy igen tisztességesen, élvezhetően megírt science-fiction történet, amit ha nem is fogok a közeljövőben újra elővenni, de legalábbis arra bőven elég volt, hogy megerősítsen abban az elhatározásomban, hogy beszerezzem A poszthumán döntést, a transzhumanizmus úgyis sokkal közelebb áll a szívemhez. Hm, lássuk csak, az élvezhető magyar sci-fi kifejezés lassan kezd értelmet nyerni... ezt meg hogy csináltad, Marty?