Így 2012-ből visszatekintve már nincs különösebb jelentősége ennek a sztorinak Batman történetét, illetve történelmét tekintve, de 2006-ban nagyon is volt. A Face the Face kijavított, elsimított, rendbetett, megnyugtatott. Kellett.  Az azt megelőző években az írók nagyon látványosan próbálkoztak változtatni a főszereplő világán, és olyan sötétté, komorrá tenni azt, amennyire csak lehetséges. Gordon felügyelő nyugdíjba vonult (Officer Down), Bullockból öngyilkosságra hajlamos magánnyomozó vált (Gotham Central), maga a Sötét lovag pedig, hogy is mondjam csak, egy elviselhetetlen seggfej lett.

Nem bízott legközelebbi barátaiban és szövetségeseiben sem (persze némi oka adódott rá, ld. Identity Crisis), a füttyszavára táncoló csicskásosztagnak tekintette a rendőrséget, hallgatag, mogorva, rideg, érzéketlen és távolságtartó szobor volt (a tahósodási folyamat legaljának a War Games című, igen szerény színvonalú crossover bizonyult). Kb. úgy kell ezt elképzelni, mint a híres-hírhedt 1966-os tévésorozat ellentétpárját – ez volt a másik totális véglet. A DC szerencsére rájött, hogy túl messzire ment, így amikor az Infinite Crisisban felrázták és megváltozatták az egész DC Univerzumot (megint), az azt követő, a cselekményben egy évet ugró One Year Later sztorifüzér részeként Batmant jóval érettebbé és szimpatikusabbá tették, mint amilyen az azt megelőző hosszú időszakban volt.

Az Infinite Crisis eseményeit követően Batman, Éjszárny és Robin afféle önkereső útra indult a világ körül (erről bővebben az egyébként igen érdektelen és unalmas 52-ben lehet olvasni), így Gotham egy teljes évig legfőbb védelmezője nélkül maradt. A rendet az ő kérésére a Hush-ban lelkileg és fizikailag is meggyógyult Harvey Dent tartotta fenn, miközben Gordon és Bullock is visszavergődött a rendőrség kötelékébe. Amikor Batman és Robin egy év után újra beteszik a lábukat Gothambe, szembetalálják magukat egy távollétük alatt valahogy megerősödött Méregcsókkal, majd nyomába erednek egy gyilkosságsorozatnak, aminek a Sötét lovag másodrangú ellenségei az áldozatai – a gyanú az elvileg jó útra tért Harvey-ra terelődik.

A Face the Face elsődleges feladata az volt, hogy (újra)bemutassa az utazásai után visszaért főszereplőt – a többi szinte csak körítés. Robinson törte meg azoknak az íróknak a sorát, akik egymást próbálták felülmúlni Batman halálpesszimista ábrázolásával, és jó érzékkel prezentálta a fentebb említett Batman-camp és Batman-asshole közti arany középutat. A főhős továbbra is egy sötét, könyörtelen árny az éjszakában, de társait és barátait emberhez méltón kezeli, ne adj Isten, érezteti feléjük tiszteletét, megbecsülését és szeretetét.

Robinson főleg Batman és Robin kapcsolatára koncentrál, és pont a megfelelő húrokat pengeti: felteszi, és meg is válaszolja a kérdést, hogy miért van szüksége a Sötét lovagnak egy segédre, elméláz Robin helyzetén apja és legjobb barátja, Superboy halála után, és mindezt egy megkapó befejezésbe vezeti, amelyben szépen teljesíti be a két karakter, vagyis apa és fiú viszonyát. (Kapcsolatuk szorosabbá válása egyébként az akciójeleneteken is meglátszik – Robinson egyetlen lehetőséget sem mulaszt el, hogy megmutassa, milyen bámulatos összhangban képesek rosszfiúkat szarrá verni.) Más karakterekkel (Aflred, Gordon, Bullock) is tisztázza a főszereplő kapcsolatát, talán csak Superman hiányzik a sorból – de nem is biztos, hogy az Acélember illett volna ide.

De azért a Face the Face nem csak ennyi, nem csak karakterszabászat, sőt, az emocionális vázra a korszak egyik legjobb Kétarcú története simul rá. Anno még Jeph Loeb vezette be a kontinuitásba a megújult, megjavult Harvey Dentet, hogy aztán abszolút semmit ne kezdjen vele – Robinson ezt is korrigálja. A történet keserű iróniája az, hogy bár Batman előnyére változott, Harvey-ból mégis azért lesz újra Kétarcú, mert megkérdőjelezi barátja ártatlanságát, mikor régi ellenségei egy kétcsövű pisztolyból származó golyóktól kezdenek hullani. Persze hiába indítja el ez a bizalmatlanság a tragikus folyamatot, Robinson azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy Dent számára a megváltozás csak ideiglenes lehet – másik, torz énje végig ott lappang a felszín alatt, és csak az ürügyet keresi, hogy kitörhessen. Az író a karakter általában egyszerű kettősségét ezúttal egy mélyebb lelki vívódásra vetíti le: jó úton akar járni, az igazságért akar harcolni, ugyanakkor vonzza az erőszak, a sötétség világa, és nem képes személyiségének ezt az agresszívabb aspektusát eltüntetni. Így végül inkább teljesen „visszafogadja” azt. Fizikai értelemben is.

Mivel az új status quo lefektetésének igénye miatt Batmannek sok karakterrel kell találkoznia, és sokféle szituációban kell helytállnia (ellenségei, Gyilkos Kroktól Méregcsókon át Madárijesztőig egymásnak adják a kilincset), a sztori kissé csapongó és epizodikus, ráadásul az események hátterében álló manipulátor kiléte csalódásként hat a sok felvezetés után. De az efféle írói botlásokat korrigálja a képi világ. Leonard Kirk és Don Kramer felváltva rajzolták a sztorit (minthogy az felváltva futott a Batmanben és a Detective Comicsban), és mindketten szép munkát végeztek. Gotham sötét és vészterhes (a színek gyönyörűek), az arcok és érzelmek ábrázolása nagyszerű, az akciók dinamikusak – de a legjobb az, hogy a rajzolók is elérték ugyanazt a vizualitással, amit Robinson a prózával. Batman megmarad rejtélyesnek, árnyékokba húzódónak és fenyegetőnek, de nem vág állandóan savanyú és mogorva képet, sőt! Hiszed vagy sem, egyszer még egy mosolyra is futja tőle.