Kijött az első trailer, és tele volt bokszoló robotokkal. A Vasököl afféle tökös, sportos-akciós geekfilmnek tűnt Hugh Jackmannel. Aztán kijött a második trailer, és tele volt egy kisfiúval, akinek az első előzetesben még írmagja sem volt. A Vasököl afféle családi feelgood mozinak tűnt, amiben úgy mellesleg vannak bokszoló robotok is. Nyilvánvaló volt, hogy a film pozicionálása első körben félrement. Hollywood fogta Richard Matheson Steel című 1956-os novelláját (egy Twilight Zone epizód is készült belőle), és telepakolta egy jó adag szentimentalizmussal, ami a robotpofonok közti űrt hivatott kitölteni. Vagy a szentimentális jelenetek közti űrt töltik ki a robotpofonok? Na, mindegy. A cél nyilván az volt, hogy becsábítsák a mozikba azokat a férfiakat/fiúkat is, akiket aktuális barátnő hiányában épp senki nem rángatna be egy apa-fiú „drámás” dizni filmre. Nekik – és mindenkinek, akit esetleg a fő mézesmadzagként elhúzott robotbunyó izgatott fel – üzenem: ne dőljenek be.

A marketing nagyrészt a robotokra épült, de a készítők tudták, hogy nehéz eladni az amerikai nagyközönségnek valamit, amiről nem hajtogatják folyton, hogy „szíve van”. Ugyanis akkor a nézőnek nincs meg az az illúziója, hogy értéket néz, azt pedig nem szereti. A Vasökölben az érték, a „szív” az apa-fiú kapcsolat, ami a lecsúszott exbokszoló, Hugh Jackman és az elhanyagolt-elhagyott kölyke, Dakota Goyo közt feszülve veszi ki a részét az évi hollywoodi sablonkvóta eléréséből. Az, hogy e kapcsolat köré verekedő robotok sorakoznak fel, a történet gerince szempontjából mellékes. Jackman lehetne autóversenyző, golfozó vagy szponzorálhatna nyugdíjas sakkozókat – a film két fő aspektusa közt ennyire szoros a logikai, vagy bármilyen kapcsolat.

A robotos jelenetek közepesen érdekesek. Ugyan van elszórtan egy-két látványos, jól koreografált momentum, de egyrészt az átélést, az emocionális kötődést nem könnyíti a „ha szétverik a főhős masináját, majd összetákol egy másikat” sztorielem, másrészt a harcok összességében laposak és fantáziátlanok. Szerkezetük százéves sablonokat követ, és szégyentelenül primitív feszültségkeltő eszközökkel dolgozik (ha hőseink robotja a meccs elején hatásosan osztja a pofonokat, a végére biztos leverik, és veszít, ha kezdetben verik majdnem ronccsá, akkor végül összekapja magát, és győz). A főszereplők Atom nevű robotjának értelmi, érzelmi (?) képességeivel kapcsolatos megjegyzések meg egy darabig lógnak a levegőben, aztán minden további nélkül elfüstölnek a semmibe (egy komplett, majdnem teljesen kivágott mellékszálat sejtek emögött – a másik lehetőség a drabálisan trehány írás).

A film állítólagos lényege, az apa-fiú kapcsolat, amelynek súlypontjai teljesen esetlegesen kapcsolódnak a bokszos szálhoz, még ennél is rosszabb formában van. Roskadozik-rogyadozik-dögledezik a cselekmény a mondvacsinált konfliktusoktól („én egy seggfej vagyok, jobbat érdemelsz nálam”), azok rettenetesen felszínes feloldásaitól („nem tudok gondoskodni egy gyerekről – de tudsz – na, jó”), a didaktikus párbeszédektől, a karikatúraszerű mellékkarakterektől, a minden alap nélküli önmarcangolásoktól („nem vagyok elég jó”), és az amerikaias szólamoktól („meg tudod csinálni”). Avagy újabb „dráma”, ahogy azt Hollywood elképzeli: a főhősök szenvednek (persze csak úgy szépen, kényelmesen, semmi komoly), újabb és újabb akadállyal találják szembe magukat, majd szimplán eldöntik, hogy akkor is ők lesznek a királyok, mire varázsütésre megoldódik minden probléma, és mindenki sír a végén a boldogságtól.  Jól meggondolva, ez a 2011-es A szív bajnoka, csak Sandra Bullock helyett Hugh Jackmannel, rögbi helyett meg robotboksszal. És még annál is sokkal nyálasabb és unalmasabb.