Fear Itself #5

Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Marvel Comics

Belefáradtam ebbe a szarba. Az ötödik számban Thor harcol a Hulkkal és a Lénnyel, Amerika Kapitány (az eredeti) harcol Sinnel és a Serpenttel, a többi karakter meg itt-ott felbukkan, és elereszt egy-két megjegyzést arról, hogy mekkora bajban vannak. Ja, és közben Vasember istenfegyvereket lejmol Odintól, szóval már azt is biztosan tudjuk, hogy fogják legyőzni az amúgy legyőzhetetlen ellenséget. Soha életemben nem olvastam még ennyire szürke, ennyire se íze-se bűze, ennyire ötlettelen megacrossovert, vagy ha úgy tetszik, „eventet”. Rosszabbat talán olvastam, de ötlettelenebbet nem. Jönnek a nagy, veszélyes gonoszok, akikről eddig soha senki nem hallott, és össze kell verekedni velük pár városrész amortizálása során. De nem ez a fő probléma, megannyi jó sztorival találkoztunk már, amit hol kevesebb, hol több cinizmussal, de össze lehetett volna foglalni ennyiben. A fő probléma az, hogy Fraction minden kreativitás nélkül, kilóra mérve, gépiesen dobálja egymás után a cselekményelemeket, és nem csak hogy az elvileg központi félelemmotívum (ld. cím) teljesen elsikkadt, de ráadásul pofátlanul hatásvadász és karakteridegen módon igyekszik sulykolni az olvasóba, hogy mekkora sosem látott veszélyben van a világ. Pl. hogy a Serpent összetöri a Kapitány „összetörhetetlen” pajzsát, hogy Pókember „fut” a csata elől, hogy a Kapitány rezignáltan kijelenti, hogy veszíteni fognak, hogy Thor összeesik a Hulkkal vívott harca után.

Bemondásra kell elhinnünk, hogy a szituáció rosszabb, mint mondjuk a Secret Invasion, a Kree-Skrull háború vagy az Onslaught Saga idején, mert ugye a grandiózusság, a sorsszerűség, a világvégehangulat, a „mind meghalhatunk” érzete semennyire nem jön át. De hogy is jönne át pl. egy olyan jelenet után, amiben a főgonosz üvölt, hogy „Isten vagyok”, és egyetlen suhintásával semmivé porlaszt egy egész háztömböt, majd Pókember laza, csevegő hangnemben közli a Kapitánnyal, hogy a rosszarcok továbbáltak, és amúgy mindenki haja összekócolódott kicsit, de azért lényegében mindenki jól van? A Marvel Univerzum és hősei túl sokat éltek meg ahhoz, hogy néhány összedőlő épület, és pár világító szemű, pörölyöket lóbáló behemót meghassa az olvasót. Rettenetesen unalmas és nyögvenyelős az egész, és olyan nevetségesen túl van spilázva, hogy arra szavak nincsenek. Stuart Immonen ugyan szép munkát végez, de ezen a ponton ez sajnos már a kutyát sem érdekli.


Flashpoint #5

Történet: Geoff Johns
Rajz: Andy Kubert
DC Comics

„You’re one hell of a messenger.” Mondja Batman Flashnek, miután az átadja neki apja üzenetét egy másik, immár nem is létező valóságból. Csak ezért az egy, gyönyörűen kivitelezett, katartikus jelenetért megérte az egész Flashpoint. Ahogy a Sötét Lovag megtántorodik, amikor meglátja, hogy ki írta a levelet. Ahogy leveszi a maszkját, hogy mint Bruce Wayne, és ne mint Batman olvassa el. Ahogy könnyes szemekkel, mosolyogva megköszöni. És Andy Kubert nem mulasztja el vizuálisan is visszaadni a jelenet érzelmi erejét. Egyébként amúgyis a batmanes szál volt a legjobb az egész Flashpointban. Ebben a valóságban, amit – most már tudjuk – Flash hozott létre akaratlanul, amikor visszament az időben, hogy megmentse az anyját, nem Bruce szülei haltak meg abban a bizonyos sikátorban, hanem maga Bruce. A szülők a maguk módján kattantak meg: az apából Batman, az anyából Joker lett (ez most talán erőltetetten hangzik, de tessék elolvasni a Brian Azzarello-Eduardo Risso duó szenzációs minijét, a Batman: Knight of Vengeance-t). Mindehhez a Flashpoint utolsó oldalai tökéletes lezárásul szolgálnak. De ami az összes többit illeti: Johnstól nem ilyen pofátlanul trehány munkához vagyok szokva. Oké, mind tudjuk, hogy az egész Flashpoint valójában nem más, mint egy plot device (vagy ha úgy tetszik: universe device), egy ürügy, hogy a DC átírhassa a szuperhősvilág történetét – megint. Ez eleve egy szerencsétlen kiindulási pont egy történet elmeséléséhez, mégis volt már rá példa, hogy nagyon jól sült el, ráadásul pont Johns tollából (Infinite Crisis). Itt viszont minden kidolgozatlan, összecsapott és esetleges. Az öt rész sztorija olyan sovány, hogy kettőbe is beleférne – ami azt illeti, ha esetleg kihagyod a második, harmadik és negyedik részt, vagyis csak az elsőt és utolsót olvasod el, akkor sem maradsz le semmiről. Komplett, korábban fontosnak beállított mellékszálak tűnnek el a semmibe (Superman), a Wonder Woman és az Aquaman közti, az egész világot veszélyeztető háború kínosan légből kapott, motivációk, logika és súly nélküli, a főhőst meg sikerül egy idiótának beállítani, minthogy mindenre, ami körülötte történik, mások jönnek rá helyette. Tegyük félre ezt az összecsapott katyvaszt, és lássuk, miért volt szükség rá, azaz, hogy mi jön ezután.


Hellboy: The Fury #3

Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncan Fegredo
Dark Horse Comics

Kétlem, hogy lesz idén ennél jobb képregény az amerikai piacon – hogy eddig nincs, az biztos. És legszívesebben ezzel most le is zárnám a kritikát. Ha valamit, hát a The Furyt olvasni kell, és nem olvasni róla. Persze csak annak, aki tisztában van az előzményekkel, mert azok az idők, amikor a Hellboy képregények nagyjából önálló, frankó kis sztorikból álltak, rég elmúltak. Mignola az utóbbi években hatalmas eposszá nemesítette a pokolból megidézett, kőkezű harcos történetét, és ez az eposz záruld most le ezzel a képregénnyel. A cselekményről felesleges beszélni, aki eddig nincs tisztában vele, annak azért, aki tisztában vele, annak meg azért. Ez egy mindent elsöprő finálé, aminek tétje nagyobb, mint eddig bármikor, döbbenetesen grandiózus ereje felülmúl mindent, amivel eddig a Hellboy vagy akár a B.P.R.D. lapjain találkozhattunk (pedig ugye utóbbi mindig nagyszabásúbb volt, mint anyacíme). A főhős és ellenségének test test elleni csatáját a hatalmas villámokkal sújtott, pusztuló világ képei kísérik, miközben holtak beszélnek a világvégéről és az örökkévalóságról. És amit Mignola a képregény második felében meglép, amit meg mer lépni, az döbbenetes – nyilván nem ez jelenti Hellboy pályafutásának végét, de hogy soha nem lehettünk ennyire bizonytalanok, tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy merre tart majd a sorozat ezután, az biztos. Végzel az olvasással, de a katarzis még hosszú ideig kitart, az utolsó, néma oldalak emocionális ereje sokáig elkísér. Duncan Fegredo pedig fantasztikus munkát végez. Képei brutálisan erőteljesek, egyik gyönyörű, monumentális oldal éri a másikat. A lángolva zuhanó szív felé nyúló szó szerinti hullahegy a pokolban... Na, jó. Elkussolok. Ti meg olvassátok el.


Justice League #1

Történet: Geoff Johns
Rajz: Jim Lee
DC Comics

Csak rá kell nézni az alkotók nevére – a DC semmit nem bízott a véletlenre. A Flashpoint végeztével indul az új 52, vagyis a következő hetekben 52 új sorozat első számából ismerhetjük meg a megújított DC Univerzumot. Elsőként a Justice League jelenik meg, két nagyágyú, Johns és Lee tollából. Mint azt tudjuk, a Flashpoint következtében a DC világa némileg megváltozott még a múltban, minek következtében persze a jelen is meglehetősen másképp fest. Hogy mennyire, azt még nem tudjuk, mert az 52 sorozatból 50 fog a jelenben játszódni – de az Action Comics és a Justice League 5 évvel korábbra repít vissza minket, a szuperhőskor hajnalába, amikor a jelmezes igazságosztókat még nem ismerték el, sőt, féltek tőlük. A most szóban forgó comic azzal kezdődik, hogy Batman egy rejtélyes alakot üldöz a háztetőkön, őt magát pedig nehézfegyverzettel felszerelt rendőrségi helikopterek üldözik. Aztán megjelenik a Zöld Lámpás, és a tét emelkedik kicsit. Eddig jó: a felütés látványos, lendületes, hangulatos, elhelyezi a sztorit korban és korhangulatban, megágyaz a cselekménynek és a karaktereknek. Éppcsak egyik sem fekszik be az ágyba. Batman és a Zöld Lámpás azzal töltik a képregényt, hogy arrogáns, fennhéjazó tahók módjára verik a mellkasukat, és lóbálják a farkukat („az enyém nagyobb!”), majd a cliffhangerben felbukkan Superman, aki még hangosabban veri a mellkasát, és még szélesebben lóbálja a farkát („az enyém a legnagyobb!”). Ezen kívül a karakterek csak akkor szólalnak meg, ha kommentálniuk kell a cselekményt a hülye olvasó számára, aki szájbarágás nélkül nyilván nem fogná fel, hogy mi történik. Közben azért megy az akció, de ha a szép harcokat, a nagy robbanásokat és a ’90-es éveket megszégyenítő tesztoszteronhullámokat eltávolítjuk, maga a sztori cirka három oldalba belefér. Szépen megrajzolt szemfényvesztés az egész, ami kicsit úgy fest, mintha Mark Millar írta volna, és nem a nála többnyire intelligensebb és kifinomultabb Geoff Johns. De tudom, hogy mivel lehet(ne) mentegetni a képregényt: ez egy reboothoz (vagy afféléhez) kapcsolódó első szám, és ennek az egésznek az a célja, hogy új olvasókat nyerjen meg, ezért kell szépen elmagyarázni, hogy kik ezek a karakterek, és mik a képességeik (nem mintha amúgy nem tudná az az amerikai is, aki még sosem olvasott képregényt). De hogy buta és eseménytelen legyen, és hogy a karakterek homogén seggfejek legyenek, akiket kizárólag a jelmezük különböztet meg egymástól, azt ez sem indokolja. (Az említetteken kívül egyébként csak Cyborg tűnik fel – még civilben – a Justice League többi tagjának felbukkanása még várat magára.) Lehet, hogy majd egyben olvasva a teljes sztorit, jobb benyomást tesz, de kezdetnek ez így nagyon kevés. Ettől függetlenül a siker persze garantált, a kérdés az, hogy mennyien fognak csalódni, és kihagyni a folytatást…


Termintor/Robocop: Kill Human #1

Történet: Rob Williams
Rajz: P.J. Holden
Dynamite Entertainment

A Terminátor és a Robotzsaru franchise összeházasítása nem új ötlet, a Frank Miller/Walter Simonson duó már 1992-ben egymásnak eresztette a Skynetet és Murphyt egy négyrészes – és egészen korrekt – minisorozatban, egy évvel később pedig videójáték is készült belőle. Azóta valamiért senki nem forszírozta a témát, bár a Dark Horse egy időben fontolgatott egy második sorozatot. Most viszont a Dynamite úgy döntött, kihasználja, hogy jelenleg nála vannak a Robotzsaru képregényes jogai, és annak íróját, Rob Williamst állította rá a projektre (ő egyébként exkluzív szerződést írt alá a Marvellel, úgyhogy valószínűleg egy darabig ez az utolsó képregénye a Dynamite-nál). A sztori a jövőben játszódik, amikor a Skynet összesen kettőre redukálta az emberiség létszámát. Az a kettő éppen kétségbeesetten menekül az üldöző Terminátorok elől. Egy nagy raktárépületben próbálják meghúzni magukat, de csak egyiküknek sikerül élve bejutni – ő viszont rátalál egy múzeumra, abban pedig egy kiállítói üvegkalitkában, kikapcsolva álló Robotzsarura. A törvény őre öntudatára ébred, amikor a Terminátorok megölnék az utolsó élő embert, és megvédi – csak hogy a Skynet aztán felülírja a programozását, és vele nyírassa ki a nőt. Tubikántinyúd. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy történetileg mennyire sovány az egész – karakterileg még inkább az – ráadásul, tekintve, hogy a Terminátorban kedvükre utazgathatnak a gépek az időben, ahhoz sem kell zseninek lenni, hogy valaki megtippelje, mihez kezd ezután Murphy. Szerencsére Williams ügyes mesélő, úgyhogy a sztori gördülékenyen halad előre, a világvégehangulat pedig szépen átjön – nyers és brutális comiccal van dolgunk. P.J. Holden viszont fájdalmasan sótlan és elnagyolt képi világgal rontja a színvonalat, ráadásul finoman szólva nem állt a helyzet magaslatán a színező sem – egy óvodás árnyaltságával és kifinomultságával végezte a munkáját. De ha a sztori jó irányba halad tovább, az összkép még lehet kedvező.


The Ultimates #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Esad Ribic
Marvel Comics

Nem az első ígéretet kapjuk a Marveltől a többségében csapnivaló Ultimate Univerzum megújítására. A szerkesztők, írók, rajzolók évek óta arról beszélnek, hogy vissza akarják vinni ennek az alternatív világnak a történeteit arra a szintre (mind a pénzügyi, mind a kritikai siker szempontjából), ahol úgy 10 évvel ezelőtt volt. A legutóbbi ilyen próbálkozás – az Ultimatum után – meglehetősen félrement, a mostani meg még csak most kezdődik az új Ultimates sorozattal. Az író ezúttal Jonathan Hickman, és az talán már önmagában jó jel, hogy a Marvel általa friss vért csöpögtet ebbe a haldokló világba, és nem megint a többször is elcsúszott Mark Millartól várja a megváltást. És egyelőre ez tényleg egy friss, energikus nyitánynak tűnik. Az új status quo-ban (Pókember halott, Amerika Kapitány felmondott, Reed Richards gonosztevő lett stb.) a mindig übertökös Nick Fury egyik nemzetközi válsággal szembesül a másik után, miközben hasztalan próbálja visszatartani a földgolyó társadalmi-politikai rendszerét attól, hogy darabjaira hulljon. Egy kis háború itt, egy kis szuperhős-isten konfliktus ott, némi nukleáris detonáció amott… Hickman képes egy hatásos, grandiózus rakétastarttal indítani a sorozatot, annak ellenére, hogy nincs benne hivalkodás, túlzás és öncélúság. A dialógus nélküli akciók látványosak, lendületesek (a Thor – Captain Britain szál különösen erős), az egész vibrál egyfajta „nagy szar készül a nyakunkba omlani” érzéstől. Ami azt illeti, vibrálna anélkül is, hogy az említett módon übertökös Nick Fury, durván karakteridegen és hiteltelen módon kevés híján elpityergi magát az utolsó oldalon, mondván, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Csapnivaló cliffhanger, viszont másba nem lehet belekötni – főleg nem Esad Ribic gyönyörűen nagyszabású rajzaiba. Hosszú idő után az Ultimates megint hasonlít egy „szélesvásznú képregényhez”, egy eposzi, hardcore szuperhőskalandhoz. Reméljük, marad ez a színvonal – vagy ha még emelkedik is… de az már túl szép lenne. (Ja, és Thor „kiöntötted a sörömet” tekintete a hónap legfaszább képregényes momentuma.)