Úgy kellett már egy szórakoztató magyar képregényantológia a hazai piacra, mint egy golyó a zombi fejébe. A Random bő 100 oldalnyi vámpíros-posztapokaliptikus-szörnyes-szuperhősös-robotos folytatásos geeksztorikkal (szám szerint néggyel) kényezteti az olvasókat, és ha még van is hová fejlődnie (és van), ilyen start után nem aggódunk a létjogosultságáért. Ugyan az antológiáknak többnyire sanyarú sorsuk van itthon (sőt, nem csak itthon, az utóbbi években az amerikai piacokon is döglődnek), de a Randomnak van néhány komoly előnye az eddigiekkel szemben: egyrészt, online megjelenésének hála, mindenki számára ingyen hozzáférhető, másrészt pedig sokkal kevésbé eklektikusabb, mint mondjuk a Fekete Fehér Képregényantológia volt, csak hogy a legkézenfekvőbb példát említsem. Talán nem pont a fiatal, ígéretes, és főleg, lelkes alkotókat tömörítő kezdeményezés lesz az, ami kimozdítja a magyar képregényt a purgatóriumból, amiben néhány éve, a nagy fellendülés lecsengése óta rohad, de hogy már most, egy nappal a debütálása után is egy egészen üde és szükséges színfoltja neki, az biztos. És ennyi pofázás elég is bemelegítőnek.

A Randomnak már az írót, rajzolót kereső felhívása is egyértelművé teszi, hogy kurvára nem óhajt beállni az entellektüel rétegnek szóló művészi erőlködések sorába. Helyes. Van belőlük elég, jó is, rossz is. A Random inkább sci-fit, horrort, fantasyt és akciót szabadít az olvasóra, és lerí róla, hogy nem hajlandó vérkomolyan venni magát. Ennek jegyében, a nyitó képregény (A város legendái) mindjárt egy erős szatirikus felhangokkal színesített, hamisítatlanul magyarszagú szuperhőstörténet, amiben egy szedett-vedett ötfős jelmezes paprikajancsi-banda veri vizenyősre a város rosszfiúit. A világot nem akarják megmenteni, viszont baromira bepipulnak, ha nem járnak menetrend szerint a buszok. Lőrinczi Balázs munkája még nagyrészt kiforratlan: a legtöbb karaktert sem jellemvonásai, sem meglehetősen elnagyolt ceruzavonásai nem különböztetik meg egymástól kellőképpen, és helyenként a dramaturgia (jelenetváltások, fontos pillanatok kiemelése) is igen döcögős. Viszont kétségkívül jópofa, és amit az előbbi pályákon veszít, azt ötleteivel, beszólásaival („A 21. században élünk, ez pedig egy buzibár. Ki nem fordul meg itt?”), pofátlan humorával és jóleső politikai inkorrektségével szépen visszanyeri. Ha figurái több egyedi vonást kapnának, történetmesélési technikája gördülékenyebb, képi világa pedig összeszedettebb lenne (nameg egy kicsit bátrabban is lehetne vagdalkozni azzal a szatirikus éllel, ha már…), akár az egész antológia legjobbja is lehetne.

Így ez a cím holtversenyben jut a következő két képregénynek. Az Árnyékfalu (Gombalovas tollából) egy középkori horrortörténet, aminek főhőse arra tér haza hittérítő háborújából, hogy egy titokzatos szörnyeteg tizedeli falujának lakóit. Grafikailag ez a legkiforrottabb mű (pedig „borítója” még meglehetősen semmitmondó), és egyben az is, amelyik a legjobban kihasználja az antológia fekete-fehér jellegét. A falu határában emelt bálványok hátborzongatóan festenek a borongós háttér előtt, a disznóhúzta szekér vágtája és menekülése pedig az egész gyűjtemény legdinamikusabb akciójelenete. Az Árnyékfalu történetileg is élen jár, az összes cím közül ezen látszik leginkább a tudatos alkotói szándék, ami már magabiztosan túllépett a „van egy cool ötletem, valamit kezdeni kellene vele” fázison, és rövidsége ellenére is abszolút hitelesen képes megteremteni egy érezhetően gazdag háttérrel bíró alternatív valóságot.

Szűcs Gyula és Budai Dénes Café Postnuclearja ez utóbbiban még ügyesebb, és ettől válik emlékezetessé. Hiába nincs benne semmi eredetiség, hiába szaglik attól, hogy egy Mad Max utánérzés, hangulatteremtő ereje olyan brutális, hogy az olvasó nem tehet mást, mint hogy átadja magát az élménynek. Ebben persze nem kis része van annak, hogy a tipikus posztapokaliptikus szcenáriónak ezúttal Magyarország ad helyszínt. A bogárhátú, a Pécs és Dombóvár felé mutató útjelző tábla, az ÁFOR kút, és nem utolsósorban, a nem akármilyen gonosz módon felhasznált Moncsicsi figura mind büszke mosolyt csal az olvasó arcára. Ennek ellenére a Café Postnuclear sorsa a legkétesebb. Bármily pokoli élvezetes az első rész, ez egyelőre nem több egy fantasztikus hangulatú posztapokaliptikus panoptikumnál – a kérdés az, hogy ezt a gondosan, gyönyörűen, lelkesen bemutatott, és aprólékosan, szemet kényeztetően megrajzolt világot milyen történettel és milyen karakterekkel sikerül majd benépesíteni a folytatásban. Mert az első szám még megélhet pusztán a jövőképéből, de a többi már nem.

A Rossz bőrben (Ács Zsolt és Lőrinczi Balázs comicja) egy vandálkodó, céltalan életet élő fiatal története, aki egy zűrös éjszaka után vámpírként ébred. Legfőbb erénye, hogy iróniával, helyzetkomikumokkal és erőltetett drámai felhangok nélkül ábrázolja egy sehová se tartó, üres életet élő generáció hétköznapjait – már amennyire azok hétköznapok maradnak, miután az ember vérszívóvá válik. A természetfeletti vonal, ha a szerzők jól játsszák ki, humoros és maró metaforája lehet az említett életmódnak, egyébként pedig a comic mintha Christopher Moore itthon is kapható, frenetikus vámpíros-halálos komédiáinak nyomán akarna elindulni. Ha így van, az messze nem egy rossz kiindulási alap. A Rossz bőrben ezzel együtt kissé döcögősen indul (a bevezető a randalírozással még akkor is feleslegesen hosszú, ha később plusz jelentősége lesz), és humora sem egyenletes – a „molesztáló” jelenet, noha baromi vicces, szinte abszurditásig vitt poénjával kilóg a képregény egészéből. Viszont karakterrajz terén kiemelkedik társai közül.

Az utolsó történet, Az első naptól az utolsóig egy újabb Gombalovas-dolgozat. Fő erénye, hogy akárcsak az Árnyékfalu, nagyszerűen megrajzolt: a szerző nem szarozik, rögtön egy futurisztikus csata kaotikus frontvonalára hajítja az olvasót, és rögtön kiéli robotháborús hajlamait. Dramaturgiailag ugyan helyenként lehetne összeszedettebb (nem mindig világos, hogy ki lő kire), de látványvilága és képeinek dinamikája, monumentalitása lehengerlő. A sztori (a két háborúzó fél beveti a robotokat, és a csatában felőrlődnek az emberek) egyszerű, de hatásos, és bevezetőként mindenképpen megállja a helyét. Egyetlen komolyabb hibája, hogy nincs kiért izgulni: a karakterek inkább csak üres bábok, akik minden oldalon elkiabálnak két-három parancsszót, de egyébként a csata forgatagában mindenki afféle megkülönböztető jegyek nélküli egyenember marad. Ez persze akár még tudatos koncepció is lehet - részben az effélék miatt is jó volna tudni, hogy az egyes sztorikat milyen hosszúságúra tervezik az alkotók.

A Random első számában helyet kapott képregények mindegyike egy-egy érdekes, és életképes ötletre épül, innentől kezdve pedig csak abban különböznek egymástól, hogy mennyire látszik az ötleten túli alkotói fázis kiforrottsága. Mindegyik sztorinak akadnak grafikai és/vagy forgatókönyvi döccenői, némelyiknek kevesebb, enyhébb, némelyiknek több és komolyabb, de összességében mindegyik szórakoztató. Olyannyira, hogy a mellette való érveléshez még csak nem is kell feltétlenül hozzátenni, hogy „és legalább a miénk”.