Az október 31-én, Halloweenkor startoló The Walking Dead ugyanolyan ambiciózus vállalkozás, mint amilyennek az alapjául szolgáló Robert Kirkman-képregény indult. A folytatásos drámát igyekszik összeházasítani a zombihorrorral, ráadásul egy olyan médiumban, amely számára szinte teljesen ismeretlen ez a zsáner. És szemmel láthatóan sikerrel jár: a Days Gone Bye címűpilot tartalmazza mindazt, amely működőképessé tehet egy ilyen műsort. Bővelkedik a látványos és hátborzongató horrorjelenetekben, ugyanakkor megfelelően él a kőkemény western és szívszorongató dráma eszközeivel is. Minden szempontból az év egyik legkiemelkedőbb újonca. 

Frank Darabont (A halálsoron, A remény rabjai, A köd), a sorozat szülőatyja, továbbá a bevezető rész írója és rendezője bölcsen a komótos expozícióra szánja az első egy óránkat. Rick Grimes (Andrew Lincoln), a georgiai kisváros sheriffje egy lövöldözés után sebesülten tér magához egy kórházi ágyon, csak hogy rájöjjön: mialatt ő nem volt magánál, az emberiség jelentős része csoszogó élőholttá változott. 

A Kirkmantől kölcsönzött felütést egy kiszámítható, de televízióhoz képest sokkoló flashforward előzi meg. Az élményrontás miatt nem árulok el sokat, de már ezekben a képkockákban világosan látszik Darabont rutinos atmoszférateremtő-képessége és meglepően jól működő hatásvadászata. A továbbiakban folyamatosan kitűnő érzékkel egészítgeti ki a képregény ötleteit, sokkal határozottabban építi fel a zombirelevációkat. A Romero-iskola alázatos híveként, die-hard horrorfanatikusként Darabont mesterien teremt feszültséget, úgy, ahogyan azt a képregény gyorsan pergő oldalain képtelenség lett volna produkálni. 

A Nagy-Britanniában nagyobb népszerűségnek örvendő Andrew Lincoln szokatlan, ámde ígéretes Rick szerepében. Nincs két alkalom, amikor egyforma arckifejezéssel és érzésekkel végezne ki egy szerencsétlen zombit, nincs egy pillanat, amikor ne lenne egyértelmű, hogy az elutasítás-harag-depresszió-elfogadás–modell melyik fázisában tart éppen. Sokkal gazdagabb az érzelmi spektruma, mint amit a képregénybeli alteregójáról megismertünk a kezdetek kezdetén. Ha az ott látott karakterfejlődés vár rá is, és végig ugyanilyen hiteles marad a szerepben, akkor hamarosan az AMC csatorna szállíthatja a saját büszkeségének, Bryan Cranstonnak az első kihívót az Emmy-gálára. 

A pilot ugyan elsősorban Rick magányos vándorlásáról szól, azért bőven jut idő a mellékszálaknak. Gyors pillantást vetünk azokra a szereplőkre, akik a jövőben válnak majd fontossá, köztük Rick társa, a máris izgalmasnak ígérkező Shane kapja a legtöbb adásidőt (Joe Bernthalnak egyelőre nem okozott nehézséget a kissé együgyű alak megformálása). 

Sokkal érdekesebb, hogy milyen nagyszerű lehetőséget látott meg Darabont a képregényben éppen csak felbukkanó Jones családban. A karizmatikus, rokonszenves Lennie James egész egyszerűen ellopja a show-t Morgan Jones szerepében, aki megmenti Ricket az első zombitámadásától, és elmagyarázza neki a történteket és a megváltozott játékszabályokat. Morgan klasszikus Darabont-hős, aki az epikus történet kellős közepén megéli a saját minitragédiáját. Az egész epizódra jellemző, hogy a legvégéig fel sem fogjuk a katasztrófa globális mértékét, hiszen itt elsősorban személyes világok értek véget. 

A rendező tökéletesen tisztában van azzal, hogy a dráma akkor lesz igazán dráma, ha mellette teret enged egy kevés emelkedettségnek. Jellemző darabonti momentum a zuhanyzós jelenet az elillanó, egyszerű boldogságával (kinek nem ugrott be egyből a sörözés, amelyet Andy Dufresne intézett el a raboknak a rendszámüzem aszfaltozása után?), ha mégoly blatáns érzelemmanipuláció is, segít megalapozni azt a későbbi, szívbemarkoló momentumot, amely egyben a sorozat tónusát is meghatározza. 

A fel-felcsillanó pátosz mellett azért mégiscsak a könyörtelen realitás dominál, a hihetetlenül meggyőző élőholtakkal és a kietlen tájakkal (nem szabad szó nélkül elmenni Greg Nicotero fantasztikus maszkmesteri munkája és a KNB speciális effektjei mellett), nem is beszélve a feszes akciókról. A képernyő nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználja a pilot, persze korántsem öncélúan. Itt ugyanis minden egyes zombi megölése számít, minden eldördült pisztolynak szerepe van, mert feszültséget teremt és hozzájárul a karakterekhez. 

Darabont kitűnő érzékkel gondolta tovább Robert Kirkman ötleteit, minden egyes apró módosítás a sztori javára vált, legyen az néhány új mondat egy csonka zombilány fejbelövése előtt, vagy egy pár, sokatmondó képkockára lecserélt monológ. A posztapokaliptikus setting ellenére nem tolódtak el az arányok az epikus mesélés felé, ellenkezőleg, ez egy nagyon is személyes történet visszafogott eszközökkel, amelynek itt-ott megengedhető némi melodráma. Bear McCreary finoman hangszerelt, egyszerű zenéje végig a háttérben marad, és tökéletes érzékkel húzza alá a kulcsjeleneteket. 

Az első évad csupán hat részből fog állni, de sebes karakterépítésre számíthatunk, és kíváncsi leszek, mennyiben fognak elrugaszkodni az alapanyagtól a későbbiekben. Frank Darabont azt nyilatkozta, hogy nemcsak beindítani akarta a sorozatot, hanem végig felügyeli majd a készítését, de az A-listás színvonal megőrzésének felelőssége elsősorban Charles H. Egleere hárul, aki nem kisebb nevek, mint Steven Bochco és Shawn Ryan mellett szerzett showrunneri gyakorlatot.