Őrület szimfóniára: a századforduló Londonjában egy skizofrén problémákkal küszködő komponista vergődik egy sanzonénekes femme fatale hálójában, miközben az utcákon szaporodnak a hullák, az emberek Guy Fawkesra emlékezve szalmabábukat égetnek, és mindent elborít a sötétség. Semmi sincs rendben, minden kifordult magából, mintha csak a világvége közeledne. A film noir sokat táplálkozott a második világháború után az államokban burjánzó pesszimizmusból, gyanakvásból és nyugtalanságból, így nem csoda, hogy a zsáner 1945 után kapott csak igazán erőre. Ráadásul a háború kellős közepén, a nemzet frontvonalakon harcoló, bátor fiairól szóló tudósítások után aligha akartak a nézők egy olyan Amerikát (avagy Angliát) látni, amiben sötét alakok szervezkednek a hullákkal szegélyezett utcákon. Viszont a műfaj ennek ellenére volt már olyan népszerű, hogy az alkotók alternatívákat keressenek maguknak, így aztán a noir megfertőzte a kosztümös filmeket. Cukor 1944-es Gázlángja után egy évvel jött John Brahm Hangover Square-je, ami az eredeti regény második világháború idején bonyolódó cselekményét visszaröpítette a XIX. század legvégére. És bár a film nem alvilági miliőben játszódik, minden más szempontból tökéletes zsáneresszencia.
Egy fiatal komponista, George Harvey Bone, egy versenyműn dolgozik, ami felkelti a híres karmester, Sir Henry Chapman figyelmét, ráadásul az úriember elbűvölő lánya, Barbara, beleszeret George-ba. Minden nagyszerűen alakul, amíg a férfi meg nem ismerkedik a bárénekes Nettával, aki bájaival ráveszi, hogy hanyagolja a zongoraművet, és inkább neki írjon könnyű és gyors sikert ígérő darabokat. George a női manipuláció és a határidős komponálás egyre fokozódó stressze alatt nyűglődik, időről-időre pedig magánkívüli állapotba kerül, és olyan gyilkosságokat követ el, amikre utóbb maga sem emlékszik.
A Hangover Squere egyfajta variáció a klasszikus Dr. Jekyll-Mr. Hyde témára, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nincs szó rejtélyről: az első jelenettől fogva tudjuk, hogy George a gyilkos, így a film a misztikum helyett képes a lelki folyamatok nyomasztó ábrázolására fókuszálni. A sztori pszichológiai aspektusa végig hangsúlyos, és ez egyébként sem áll távol a jellemzően neurotikus és patologikus figurákkal teli noirtól. Az erősödő nyomás alatt egyre inkább összeroppanó George kétségbeesetten igyekszik lavírozni szenvedélyes szerelme és professzionális zenészkarrierje közt, önkívületi állapotban elkövetett gyilkosságai egy zavarodott, felkavart lélek tudatalatti, pusztító gőzkieresztései. De ki más is mozdítaná igazán előre a történet szálait, ha nem a nő?
A két lábon járó érzékiség, Netta szerepében Linda Darnell, a filmtörténet egyik legelemibb femme fatale-ja, igazi manipulatív ribanc, aki pontosan tisztában van vele, hogy milyen hatással van a férfiakra, és mindenféle moralitást kivágva az ablakon, nem rest úgy játszani velük céljai elérése érdekében, mint cica a gombolyagával. De az éremnek persze két oldala van: a testes, jámbor George (Laird Cregar maga az ártatlanság szobra, szinte az arcára van írva: verj át) nem egy ostoba ember, többször is átlát a szitán, és tudja, hogy érzéketlenül, gátlástalanul manipulálják. Csakhogy szíve és lába köze újra és újra meggyőzi, hogy egy hamis mosolyért és a gyönyör érzékien, ám homályosan elrebegett ígéretéért megéri a vágóhídra menetelni. Egyik oldalról visszataszítóan hazug, másik oldalról tragikusan ostoba kapcsolatuk egy London közepén szalmabábukból állított, monumentális máglyatorony tetejének szinte apokaliptikus tisztítótüzében végzi. Zseniális jelenet.
A suspense lélegzetelállító. A nyitányban a zsúfolt, mulatozástól és zenétől hangos londoni utcákon vagyunk. Esteledik, egy lámpagyújtogató teszi a kötelességét, és ahogy fény támad, figyelmünk egy ablakra siklik, amin a kamera továbbra is vágás nélkül, de nyugtalan, zaklatott mozgással úszik keresztül, amíg végül meg nem állapodik egy épp brutális gyilkosságot elkövető férfi szemszögeként. Ezt a félelmetes intenzitást csak az említett máglyás jelenet, és a finálé tudja felülmúlni. Kézenfekvő lett volna a filmet azzal lezárni, hogy George-on egy újabb gyilkos hangulat uralkodik el, de John Brahm nem hagyta, hogy az addig elsődleges fontosságú pszichológiai szál épp a legfontosabb pillanatban szoruljon háttérbe. A tartalom (zenitjére hágó drámai konfliktus) és a forma (képek és zene) olyan mesterien feszültségteljes egységét kapjuk, amit Hitchcock is megirigyelhetett. Ahogy George zenekari kísérettel előadott zongoraműve a felvezetés után egyre monumentálisabbá és gyorsabbá válik (a dicséret a legendás Bernard Herrmannt illeti), úgy szivárognak be a koncertterembe a letartóztatásra gyűlő rendőrök és orvosok, a kamera a zenével és a gyilkos mivoltát végre elfogadó George-dzsal együtt vadul meg. Rendezés mesterfokon – fogalmam sincs, Brahm miért vonult vissza később a tévésorozatok világába.
És amikor George a lángolva omladozó épület közepén játszik a zongorán, ragaszkodva hozzá, hogy befejezze élete főművét, ez lévén az egyetlen, amit nem vehetnek el tőle, az élet tragédiája és beteljesedése kéz a kézben jár a lassan mindent elborító füstben.
Hangover Square
2010.08.24. 17:20 Rusznyák Csaba
7 komment
Címkék: krimi thriller dráma filmkritika 5csillagos filmnoir
A bejegyzés trackback címe:
https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr652243413
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mesko 2010.08.24. 18:57:22
Nem ismerem...de két évvel ezelőtt olvastam egy listát 1001 könyvről amit elkellene olvasson az ember mielőtt főldobja a talpát.
Halványan emlékeztem valamire(mert ugye még nincs elolvasva az egész...de igyekszem!:)),s ezért most megnéztem és benne van..baszket,...tényleg benne van, az író:Patrick Hamilton.
Most ez az írás nagyon fölkeltette a kiváncsiságomat,s full van pszichoval...ez csak jó lehet,bár a film gondolom régi...sőt ahogy látom fehér-fekete.
Halványan emlékeztem valamire(mert ugye még nincs elolvasva az egész...de igyekszem!:)),s ezért most megnéztem és benne van..baszket,...tényleg benne van, az író:Patrick Hamilton.
Most ez az írás nagyon fölkeltette a kiváncsiságomat,s full van pszichoval...ez csak jó lehet,bár a film gondolom régi...sőt ahogy látom fehér-fekete.
mesko 2010.08.24. 19:07:55
Megnéztem...jaj nem a filmet..ennyi idő alatt:), hanem az évet-1945.
Rusznyák Csaba 2010.08.24. 19:48:53
@mesko:
"bár a film gondolom régi"
Azt gondolná az ember, hogy a "Cukor 1944-es Gázlángja után egy évvel..." azért elég rávezető:)
"bár a film gondolom régi"
Azt gondolná az ember, hogy a "Cukor 1944-es Gázlángja után egy évvel..." azért elég rávezető:)
mesko 2010.08.24. 20:08:07
milyen igazad van...hisz beleépítetted az írásban..igen,rávezető volt...csak én már elkalandoztam, hogy milyen ismerős valahonnan..csak ki kellett találjam, hogy honnan..bocs:)
Máskülönben nem zavarnak a régi filmek,sőt a Casablanca egy nagy kedvencem, és az 42-es...mindenféleképpen megnézem a Hamgover Square-t is...köszi az írást,tetszett.
Máskülönben nem zavarnak a régi filmek,sőt a Casablanca egy nagy kedvencem, és az 42-es...mindenféleképpen megnézem a Hamgover Square-t is...köszi az írást,tetszett.
Rusznyák Csaba 2010.08.24. 21:55:13
A finálé alatt hallható zene, vagyis a főhős zongoraversenyműve:
www.youtube.com/watch?v=ZEAb8JNfvXs&feature=search
Esküszöm a legjobb zene, amit Bernard Herrmann valaha írt, pedig azért írt egy párat...
www.youtube.com/watch?v=ZEAb8JNfvXs&feature=search
Esküszöm a legjobb zene, amit Bernard Herrmann valaha írt, pedig azért írt egy párat...
mesko 2010.08.25. 17:48:40
...ez a concerto nagyon jóra sikeredett...:)
2010.08.26. 15:16:37
Szuper kritika.
Utolsó kommentek