A Gonosz megszívta: magára haragította Robert E. Howard rosszkedvű, puritán fegyverforgatóját, aki addig nem nyugszik, míg végleg ki nem rugdossa követőit az esős Angliából. Conan atyjának második leghíresebb karaktere most először költözik a szélesvászonra (mellesleg teljes egészében európai pénzből), és az aktuális trendeknek megfelelően részletes eredettörténetét ismerhetjük meg, méghozzá egy trilógiának szánt projekt első felvonásának keretein belül. Van itt kaszabolás, mágia, mindent elborító sötétség, sár, mocsok és szar időjárás, gonosz és vérpatak minden fa mögött: démonok, boszorkányok, istentelen fattyak, kardélre!

Solomon Kane a ’20-as, ’30-as években irtotta a gonoszt a Weird Tales című ponyvamagazin lapjain, és mivel viszonylag kevés, és rövid sztori született csak vele (mindegyik elérhető magyarul is a Solomon Kane történetei című könyvben), népszerűsége sosem közelítette meg a pár évvel később született kimmériai barbárét. Így is akadt azonban képregény és szerepjáték, ami köztudatban tartotta a karaktert, és Philip José Farmer is beválasztotta őt híres World Newton Familyjébe, ami tekinthető az Alan Moore-féle League of Extraordinary Gentlemen előképének is. Halhatatlanságának következő lépcsőfoka a mozifilm volt: az írói és rendezői teendők hosszú keresgélés után Michael J. Bassett kezei közt landoltak, akinek eleddig a nem kifejezetten jó Deathwatch-t és a nagyon is jó Wildernesst köszönhettük – sajnos a Solomon Kane inkább az előbbi színvonalát hozza.

1600-ban a címszereplő zsoldos Afrikában aprítja az ellent az angol királynő, de főleg a meggazdagodás nevében, amíg meg nem jelenik neki egy démon, hogy ő márpedig most elvivé a lelkét az ördögnek. Kane meg inkább megtartaná. Sikerül is meglógnia, és visszatérve Angliába elhatározza, hogy megmenti üdvösségét: egy kolostorban bujkál a gonosz elől, csendes és békés életet élve. Egy évvel később azonban kénytelen útra kelni, és otthon híján céltalanul vándorolni, amíg egy ártatlan lány megmentése érdekében szembe kell szállnia a környéket uraló fekete mágussal és seregével.

A Solomon Kane remek tempóban indul, és azonnal beszippantja a nézőt. Bassett biztos kézzel vezeti a főhőst a kegyetlen öldöklésektől a békés megváltáskeresésig, ami a Pete Postlethwaite alakította apa családjának jeleneteiben éri el zenitjét – és fordulópontját. Mert persze, hogy Kane jótevőiben gonoszok kardjai mártóznak meg, gyorsan visszaterelve őt az öldöklés útjára. Eddig a pontig az akcióktól a karaktereken át minden nagyszerűen működik, de aztán a következő lényeges dramaturgiai elemre egészen az egyébként is kissé összecsapott fináléig kell várni, addig pedig jobb ötletek híján Bassett kénytelen töltelékjelenetekkel húzni az időt. Az üresjárat nyúlik, és nyúlik (a közhelyes családi múlt, és az arra épített fordulat is ront a helyzeten), a film meg csak azért nem esik szét, mert a rendező piszkosul jól ért az atmoszférateremtéshez, és a sztori halálosan komoly mivoltát sötét képi világgal, borongós zenével, állandó, baljóslatú esőzésekkel húzza alá, miközben mellőz minden trendi poénkodást. Kane-nek nincsenek cinikus, vagy ironikus megjegyzései, sem menő egysorosai, csak megy előre és öl, elszántan és mogorván, kezében karddal, szívében Istennel, lelkén kárhozattal. James Purefoy egyébként ideális a szerepre – igaz, színészileg nem kellett megszakadnia, de súlyos baritonja mindenképpen jót tett a karakternek.

Egy epikusabbra komponált fináléval és egy gatyába rázott forgatókönyvvel a Solomon Kane akár nagyon jó is lehetett volna – a potenciál kétségkívül megvolt benne. De egyszeri szórakozásnak így is megteszi, az alapok lefektetésével pedig a folytatások talán majd biztosabban állnak a lábukon.