Ha pár évvel ezelőtt valaki azzal jön, hogy tavaly és tavaly előtt egyaránt brit horrorfilmek lesznek az év legjobb munkái, kiröhögöm. A szigetország horroriparára jellemző puritán szárazság – amely mögött természetesen rengeteg lefojtott vágy ottbugyog - az angolszász műfaji filmet számomra már a kezdetektől unszimpatikussá tette. Az olaszok excessze, nyíltsága, tombolása, neurózis-mentessége mindig valahogy jobban bejött.Az utóbbi időben azonban a brit filmipar mintha megváltozott volna, mint ahogy a horrorfilm is en bloc változik. A nemi szerepek átalakulása és a nemzeti karakter elpárolgása a műfaji filmből a briteknek direkt jót tett. A Wilderness talán nincs annyira kerek egész, mint Neil Marshall 2005-ös, mesteri Descent-je, de a maga kegyetlen lendületével ez is lehengerlő. A Descent-re, mint elkerülhetetlen párhuzamra a cikkben folyamatosan hivatkozni fogok; nem elég hogy két egymás utáni évben brit horrorfilmek a legjobbak, de ez a két brit horrorfilm több szempontból is hasonlít egymásra. Egyikben sincs egy szemernyi eredetiség sem – sikerük titka elkészítésük módjában rejlik.

Hat javítóintézetis, ifjú pszichopata meg a rájuk felügyelő, kérges lelkű nevelő (a nagy Sean Pertwee, akinek már a jelenléte is garantálja a film minőségét) büntető túrára indul egy hatalmas, lakatlan szigeten. Hogy miért kell bűnhődniük? Néhány nappal korábban intézetis hálótársuk felvágta az ereit a hónapokon át tartó csicskáztatás hatására. Bár nem egyenlő mértékben vették ki részüket a fiatal fiú megkínzásából, bizonyos fokig mind benne voltak: aki nem verte meg, hugyozta le, bánt vele mint egy állattal, az félrenézett. A srác pedig most halott.Ki a frásszal lehet ilyen szemétládák közt azonosulni? Amelyik nem szadista, az is minimum egy féreg.

Bassett nem osztja könnyen a szimpátiát – az a bizonyos Wilderness (Vadon) nem csak a szereplőket körülvevő erdőségre vonatkozik… Egyébként Bassett tipikusan, érezhetően olyan rendező, aki imádja a műfajt, és kéjjel merül el benne, ebben is különbözik a hollywoodi fos-re-make-ek szemét reklámokból szalajtott bérfilmeseitől. A sziget természetesen nem lakatlan. Nem, először nem a villain-nel akadnak össze, hanem három csajjal, akik hasonló javítóintézetis túrát tesznek: két visszaeső bűnöző és a nevelőnőjük (a gyémántkemény, mégis nagyon szexis Alex Reid, aki tavalyelőtt Marshall filmjében barlangi szörnyeknek verte szét a koponyáját) kelt a tesztoszteron-tahókban mindenféle bizsergő érzést. A feszültség ellenére, meglepő módon a két csapat meglepően jól elvan egymással, egészen másnap reggelig, mikor is Sean Pertwee-be valaki a bozótból három nyilat ereszt, majd ráuszítja a kiképzett németjuhászokból álló kutyafalkáját a díszes társaságra…

Igen, tudom: Péntek 13 + Deliverance + Legyek Ura + Dog Soldiers + mittudomén… Ilyen agyalágyult képleteket bárki fel tud állítani – és a mainstream kritikusok állítanak is jó sűrűn: az interneten körbenézve egyáltalán nem sokan osztják a film iránt érzett elfogódottságomat (amely engem némi zarvarral tölt el: ha ez a kivételesen jól megrendezett film sem üti meg náluk a mércét, akkor mi?) Elismerem, hiányzik belőle pl. a Descent kvázi-feminista olvasata, de az a szubtextus, amit Bassett ennek a rendkívül véres, látszólag szimpla filmnek a szövetébe belesző, még talán cseppett érdekesebb is, mint a barlangászlányok menstruációs fantazmagóriája.

Hogy a gyilkos kicsoda, az viszonylag hamar kiderül, éppen ezért nem is lövök le vele különösebb poént, ha elárulom (meg amúgy is könnyen kikövetkeztethető): az öngyilkos srác kommandós faterja kúszik-mászik a javítósok nyomában, bosszúra éhesen. Na de miért csak azután képes ilyen mértékű „érdeklődést” (ha!) mutatni a gyereke iránt, miután az felkoncolta önmagát? Mitől ez a hirtelen atyai szeretet? Míg élt a srác, le se szarta. Ez a gyilkos, csak a legvégletesebb, patológiás macsógesztust felmutatni képes apafigura mészárolja le sorban ezeket az szülővákuumban tengődő gyerekeket – fiúkat, lányokat egyaránt.

A nemi szerepek a slasherban egy ideje már egyáltalán nem számítanak, vagy legalább is nem kiszámíthatóak. Korábban, a műfaji kezdetekkor, a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején mindig volt final girl, aki túlélte a passiót, és mindig azok bűnhődtek, akik vétettek az amerikai-protestáns erkölcsideál ellen, magyarul basztak egy óriásit. Mindez már a múlté: Az új évezredben, a nemi szerepek magukból való társadalmi kifordulása után a nő nem mindig gyengébb, és nem feltétlenül kell életben maradnia csak azért, hogy a nézőben egy bizonyos világkép sértetlen maradhasson.

A barbarizmus mint a túléléshez szükséges evolúciós kitérő a Descentben is és itt is elkerülhetetlen lehetőségként vetődik fel, és a Wilderness majdnem kizárólag férfiakból álló szereplőgárdája, illetve azok tehetségének köszönhetően valamivel átélhetőbbnek, valósabbnak hat. A figurák patológiás vonásainak köszönhetően ők mélyebben merítkeznek meg benne, és jobban is élvezik, ami a film vérbőségére, kegyetlenségi fokára kimondottan brutális hatással van.

Bassett rendezése világbajnok, az akciójelenetek intenzitását mesteri lazasággal fokozza a tűréshatárig, és ugyanilyen tehetséggel kezeli a színészeit is, akik persze már eleve jó érzékkel lettek kiválogatva. Főleg a szuperszemét neonácit alakító Stephen Wight alakítása emlékezetes – ezt a kis gecit, ezt még viszontlátjuk… A jó öreg, körmeink lerágására vonatkozó filmkritikusi klisét ciki manapság bevetni, én mégis megkockáztatom: mielőtt megnéznéd a filmet, menj el manikűröshöz, különben lerágod őket!

Az effektek külön említést érdemelnek: Robin Prichard, aki már a Descent-nél és az újhullámos brit horror harmadik ékkövénél, a The Living and the Dead-nél is a „végtag-specialista” (ez mostanában a maszkmester hülye megnevezése) funkcióját látta el, szenzációs munkát végzett: a letépett lábak, kezek, kiontott belek, üregükből kicsüngő szemgolyók és karóra tűzött fejek garmadája láttán tisztára mintha egy Fulci-filmet nézne az ember! Úgyhogy a cikk első bekezdésének szellemében: Viva Italia!