Ebből lett a cserebogár: Ridley Scott arra vállalkozott, hogy bemutassa Robin Hood legendájának eredetét – ki volt ő, és miért vált törvényenkívülivé, aki a gazdagoktól lopott, hogy adhasson a szegényeknek? Hollywood az utóbbi években több próbálkozást is tett arra, hogy mítoszokat és legendákat csupaszítson le egy lehetséges valóságmagig – és e próbálkozások (Trója, Artúr király) rendre kudarcot vallottak. Ez a jelek szerint kevés volt hozzá, hogy elbátortalanítsa Scottot, dacára annak, hogy az eredeti tervek drasztikusan másról szóltak. A 2007-es (még Nottingham című) forgatókönyv hőse a törvényenkívüli igazságosztóról szóló korábbi művek gazembere, Nottingham Seriffje volt, vagyis a film kivételesen az ő szemszögéből mutatta volna be az egyébként unalomig ismert eseményeket. Végül ettől a koncepciótól Scotték olyan messzire kerültek, hogy a Seriff csak időről-időre bukkan fel, jelentéktelen mellékszereplőként, afféle komikus mellékzöngeként, akinek szerencsétlenségein a néző jókat kárörvendhet. A legenda híján maradnak a középkori filmektől megszokott udvari intrikák és gazságok, időnkénti csatajelenetekkel, amikben szürke karakterek vagdalkoznak, látszólag minden ok nélkül.

A XII. század legvégén Oroszlánszívű Richárd utolsó csatáját vívja hosszú, 10 éves hadjáratában, napokkal hazatérése előtt Angliába – ám egy szerencsés várvédő túl jól irányzott nyila utat talál magának a király nyakába, a csatamezőn kipurcanó fenség ostoba testvére meg Anglia trónjára. Miközben a franciák az udvar árulója, Sir Godfrey segítségével készülnek lerohanni az arrogáns és inkompetens uralkodó miatt a polgárháború felé sodródó országot, a Richárd alatt szolgált Robin Longstride, néhány bajtársa társaságában, Nottinghambe érkezik, és akarva-akaratlanul is belekeveredik a kaszabolásokba.

A Robin Hood, ha nem is feltétlenül rossz, de teljesen érdektelen és felesleges film. Az önnön legendájától megfosztott karakter minden cél és ok nélkül botladozik, háttérben a messze nem eléggé epikus történelmi tablóval, és semmiféle meggyőződés vagy tűz nincs benne, de még csak élet sem. Mintha mindenhova véletlenül kerülne oda, és mindent teljesen félvállról csinálna. Amolyan „na jó, ha már úgyis itt egy szép nő, akkor beleszeretek”, és „na jó, ha már úgyis itt egy csata, akkor megvívom” attitűddel vesz részt az eseményekben, és amennyi gondot az írók fordítottak a motivációira és a hátterére, a néző egyáltalán nem lepődne meg, ha a film bármelyik pontján csak úgy meggondolná magát, és ellovagolna valahova, maga mögött hagyva az egész hóbelevancot. Russell Crowe mindenestre biztosan jobban járt volna, ha így tesz a forgatáson, mert szinte üvölt róla, hogy rohadtul unja a banánt – annyi erő és lelkesedés van a játékában, mint egy agyonütött szúnyogban, és sajnos ugyanez áll Cate Blanchettre is, aki a menetrend szerinti szép mosolyokat leszámítva semmit nem képes nyújtani. Hogy kettejük közt mennyire szikrázik a levegő, arra már kár is kitérni, de egyébként nem járt jobban a szerepével Mark Strong és William Hurt sem.

Ha pedig egy akció-kalandban nincs kivel azonosulni, és nincs kiért izgulni, akkor a legnagyszerűbb csatajelenetek is feleslegesek – nem mintha itt beszélhetnénk ilyenekről. A harcok közepesen látványosak, nem érződik rajtuk semmi különösebb kreativitás, ahogy a 130 milliós költségvetés sem, a dögös lassításban kilőtt nyílvessző meg már majd’ két évtizede is legalább ilyen jól nézett ki, amikor még Kevin Costner állt a hátterében. A sherwoodi zsiványokra előreutaló, random felbukkanó gyerekbanda meg kifejezetten kínos történetelem. Egyedül a rutinos operatőri munka, a kellemes zene, és a soványka szerepébe is sikerrel életet lehelő Max Von Sydow menti, ami menthető – de legyünk őszinték, itt bizony nem sok minden menthető. Valaki szólhatna már Hollywoodnak, hogy a legendák okkal legendák: nem kell a „valóságot” keresni mögöttük, mert elvész a lényeg.