Tim Burton legújabb egészestés filmje, az Alice Csodaországban minden bizonnyal erősen meg fogja osztani a nézőket, lesznek, akiknek nem fog nagyon tetszeni, és lesznek, akinek nagyon fog tetszeni. Utóbbi csoportba inkább fiatalabbak fognak tartozni, előbbi csoportba meg olyanok, aki már idősebbek, többet láttak, és elsajátított képességeik közül nem feltétlenül hiányzik az olvasás. Megrögzött Burton hívek bármelyik csoportban lehetnek majd.

Mert hát igazából azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy nagyon is szerzői film. A túlzott, karikírozott díszletek és figurák valószínűleg azért oly kedvesek a rendezőnek, eddigi életműve során azért használja minduntalan ugyanazt az erős stilizációt, mert hiszen igazi szenvedélye és hivatása az animáció. Nem is kell olyan sokat utána olvasni: ő a híres Disney stúdió animátoraként kezdte a pályafutását. Legyen az élőszereplős képregény adaptáció vagy musical, legyen az inváziós filmek felé tett tiszteletteljes és egyben komikus főhajtás vagy katalógusszerű mesekeverék, szereplői mindig is pár vonással definiálható, éppen ezért mondhatni szükségszerűen meseszerű és nem reális szereplők. Akik – ráadásul – valamilyen szinten szinte mindig a mese vagy valamilyen alternatív világ és a valóság között rekedtek meg.  Tim Burton már a történeteinek megválasztásánál törekedik ennek a kettősségnek, ennek az ambivalenciának a megjelenítésére, ábrázolására, szemezgessen Mary Shelly, Roald Dahl vagy Washington Irving munkásságából, adaptáljon orosz népmesét vagy észak-amerikai képregényt.

Ám azt is hozzá kell tenni, hogy Tim Burton ugyan nagyon szereti a meséket, de igazából nem a mesélés a legfontosabb neki. Hogy ez az animációs gyökereivel, vagy mással milyen összefüggésben van, szerintem nem tudom, de vélhetőleg nem hiába illetik úgy a rendezőt, mint akinek a stílus sokkalta fontosabb a szubsztanciánál. Sokkalta, gondoljunk csak a díszletekre. Vagy valami másra. A gótikus hangulat, ami árad a filmjeiből, hogy sokszor idézi önmagát korábbi filmjeiből, sokszor foglalkoztatja ugyanazokat a kedvenc színészeit, történeteinek egyszerűsége mellett egy igencsak jellemző nyelvezetet teremt. Gunyorosan azt is mondhatnánk, hogy mindig majdnem ugyanazt mondja, majdnem ugyanúgy. Persze, akik szeretik, pont ezért szeretik.

Ugyanakkor, hogy őszinte legyek, arra a következtetésre jutottam, hogy az Alice Csodaországban nem is nagyon szerzői film. Hanem inkább műfaji film, méghozzá Disney-film! Az eredetileg matektanár Lewis Carroll már több mint száz éve írta meg az Alice Csodaországbant, amiből több mint ötven éve már csinált filmet a Disney, és most az Oroszlánkirály forgatókönyvírónője, Linda Woolverton dolgozta át újra. De lehet, hogy a több mint ötven évvel ezelőtti Disney filmet dolgozta át. Vagy nem olvasta az eredeti mesét…

Az eredeti mesének, meglátásom szerint, az volt a lényege, hogy egy álom, amiben nincs történet. Ami sodródik. Ami csupa forma és minta szerkezet, struktúra nélkül. Amiben nincs semminek tétje. Nem jártam Angliában, pláne nem a viktoriánus időkben, de akadnak vélekedők, akik azt mondják, hogy a sok fontoskodó állat és udvari lelenc és lehetetlen, abszurd és nyakatekert helyzet és párbeszéd nem csupán a kisgyermekeknek nyújt felhőtlen szórakozást, hanem mesélés közben az apukának és akár az anyukának is, akik  a szövegben ráismerhetnek a Rózsák háborújára vagy a korabeli politikai szellemiség bumfordiságára. Úgy mondják: szatirikus az Alice Csodaországban. Lewis Carroll meséje így szólhatott egyszerre azokhoz, aki néha nagyon el szeretnék felejteni, mi a különbség az íróasztal és a holló között, és azokhoz, akik még éppen csak kapizsgálják.

Az eredeti „csúcspontja” (idézőjelesen) egy tárgyalás, aminek egy ellopott lepény rejtélye szolgáltat alapot. Tim Burton – vagy Linda Woolverton? – filmjében a gonosz királynő legelső jelenete egy elcsent süti köré épül. Persze, a béka inas nagyon vicces, ahogy letagadja, hogy ő volt, mert a szája szélén közben ott a süti egy darabja. Be kell valljam, nevettem ezen.

A legújabb Alice Csodaországban tulajdonképpen folytatása az eredetinek, Alice szinte felnőtt, már közelebb van a húszhoz, mint a tízhez, épp megkérnék a kezét, amikor megpillantja a fehér nyulat. Aki egy látszólag valóban létező világba vezeti. Ahol kalandos küldetés várja, ami nem kevesebbről szól, mint hogy a gonosz királynő önkényuralmát megszüntesse, amihez nem kevesebb, mint egy félelmetes sárkánylény legyőzése kell. Szertelenség és rétegelt nyelvezet, könny-tó és homár-humor helyett célorientáltság, közvetlen példázatosság és instant Szent György misszió következik hát. Pedig talán igazán kíváncsi voltam, hogy egy találomra csapongó, csupa fura dolgokból összehányt meséből milyen filmet csinál Tim Burton. Hát, ilyet csinált.

Azt azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy technikailag ez a félig rajzolt félig valóságos szereplőket felvonultató film talán jobban elmossa a két világ közti határt, mint a rendező bármelyik korábbi munkája. A háromdét viszont annyira éreztem feleslegesnek, hogy néha levettem a szemüvegem. Ilyenkor ugyanazt láttam.

A film kitalált karakterei alkalmanként morbidak, de nem túlságosan, hogy a fiatalabb nézők ne féljenek (ez egy Disney film!), bizonyos szereplőket furfangosan gyúrt egybe (Kalapos és Árpilis Bolondja, meg a Király és a Királynő, például), a Fakutyából Csupaszáj Macska lett, és az igazi színészek sem kutyák! Mia Wasikowska nagyon hiteles Jeanne d’Arc Alice szerepében, Johnny Depp szinte lenyűgöző (eléggé bizarr a kontaktlencséje), de a legjobb egyértelműen Helena Bonham Carter (ő a gonosz Vörös Királynő), aki teljesen zseniális. Ez biztos nem kicsit köszönhető a szinkronnak, mert Für Anikó nem kicsit Mallory Knox-osra vett hangja el lett találva.