Timur Bekmambetov feltűnése óta az orosz közönségfilmeket illik komolyan venni. Pontosítsunk: már a ’90-es évek végén beindult valami az orosz filmiparban, de az Éjszakai őrség volt az első, amely külföldön is sikert aratott. Nem csoda, hogy Hollywood egyből le is igazolta Bekmambetovot, aki viszont (Luc Besson mintájára), producerként segíti tovább egykori alkotótársait. Például Dmitrij Kiselevet, az Őrség-széria vágóját, aki első rendezésével kis híján túlszárnyalta mesterét.

Kényelmes-kellemes kritikusi közhely egy filmen (bármely filmen) az un. „eredetiséget” számon kérni, pedig, mint a tárgyalt opusz is bizonyítja, sok esetben egyáltalán nem ezen múlik, hogy működik-e a produkció. A Fekete villám az amerikai szuperhős-képregények és filmek – egész pontosan a Pókember – sablonjainak szemérmetlen lenyúlása, pontosabban átültetése orosz környezetbe. A hangsúly az átültetésen van: az ismerős klisék ellenére a Fekete villám az első perctől az utolsóig annyira sajátosan orosz, amennyire csak lehet.

Főhőse, akárcsak Peter Parker, csóró egyetemista, akit talpig becsületes apja (vö: Ben bácsi) születésnapjára egy ősöreg Volga típusú autóval ajándékoz meg. Dima nem boldog, sőt: kifejezetten kínosnak érzi, hogy egy ilyen ócskasággal kell járnia, miközben újgazdag haverja egy vadonatúj Mercedes-szel szédíti az évfolyam legszebb csaját (vö: Mary Jane, csak Ekaterina Vilkova nagyjából háromszor olyan bájos, mint Kirsten Dunst), míg rá nem jön, hogy a lesajnált Volga jobban fel van turbózva, mint Kitt és Herbie együttvéve: lehet vele repülni. Kiderül szép lassan, hogy az autó egy régi szupertitkos szovjet kísérlet mellékterméke: egy olyan nanokatalizátor működteti, amely a gázolajat nanoüzemanyaggá alakítja, egy Holdról származó kristály segítségével. Csak ez az egyetlen működő modell készült el, erre fáj egy rosszarcú „üzletember” foga, aki természetesen gonosz terveket forgat a fejében. Dima közben saját kárán tanulja meg, hogy különleges autóhoz különleges felelősség jár, és elkezdi üldözni a bűnt, illetve katasztrófahelyzetekben is a moszkvai lakosság segítségére siet.

Az Éjszakai őrséghez hasonlóan a Fekete villám is a hiteles környezettől és figuráktól működik. A Pókember alapdilemmája (mások önfeláldozó megsegítése vs. a saját boldogulásunk) itt is ugyanolyan „érvényes” és „hiteles”, sőt talán még hitelesebb és aktuálisabb. Aki már elolvasott legalább egy Pelevin-regényt, pontosan tudja, milyen az a poszt-szovjet világ, ahol a hirtelen meggazdagodott kiskirályok diktálják a morált és jelentik a követendő példát: nem véletlen, hogy a főgonosz maffiózó tart egyetemi kurzust arról, hogyan kell az (üzleti) életben érvényesülni. Ennek az Oroszországnak bizony saját szuperhősre van szüksége, és persze saját, helyi viszonyokra adaptált tanmesére a gonosz felett győzedelmeskedő csakazértis-becsületes kisemberről.

Ez persze csak (a nagyon is szükséges) háttér, a Fekete villám elsősorban egy „ifjúsági kalandfilm” hollywoodi mércével is értékelhető akciójelenetekkel és látvánnyal, sajátos humorral és az Éjszakai őrségben is megcsodált, súlyos arcokkal a mellékszerepekben. A történet a sablonok ellenére sem válik unalmassá, hála az ügyesen szövögetett mellékszálaknak, egyszóval: kívül-belül profi munkáról van szó. Egyedül csak a kulcsmondatokat és a jeleneteket megismétlő, a történet tanulságait nyomatékosító flashbackekért kár: Bekmambetovék nyilván nem bíztak a nézőik értelmi képességeiben, de persze még az is lehet, hogy nekik van igazuk. A Fekete villám végső soron tényleg csak egy kiváló popcorn mozi, amelynek – ideális esetben – a világ minden multiplexében az egyre jobban kifulladó amerikai szuperhős-mozikkal kellene versenyeznie, és érdemei alapján: győznie.




1. A filmet a UIP-Duna Film vetítette le nekünk, és a többi kritikusnak, hogy kipuhatolja, érdemes-e bemutatni. Szerintünk igen.
2. Egy kollegina ötlete nyomán szerettem volna a "Zúg a volga"-poént elsütni a cikkben. Nem sikerült. :(