POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 1.

Félőrült fickó üvölt a templomban, a krisztusszobor előtt, női ruhában, puskával a kezében: „Ha nem jössz elő, lelövöm a kölyköt!” Mindez a valaha volt legcsendesebb apokalipszis után: nem volt globális járvány, sem világpusztító természeti katasztrófa, sem pedig nukleáris holokauszt – és nincsenek földet borító hullák sem. A korszak egyik legjobb sci-fijében az emberek egyszerűen csak eltűnnek, egyik pillanatról a másikra, minden nyom nélkül, mintha soha nem is léteztek volna.

A nyolcvanas évek egyik legintelligensebb és legszórakoztatóbb (és sajnos egyik legkevésbé ismert) sci-fijéről van szó, amit Craig Harrison regénye nyomán, az Új-Zélandon akkorra már kultuszrendezőként számon tartott Geoff Murphy vezényelt le (a direktor ezzel a művel szerzett magának nemzetközi elismerést, hogy aztán Hollywoodban gyorsan meg is szabaduljon tőle a Vadnyugat fiai II és a Száguldó erőd segítségével). A kontinens egyik neves, azóta elhunyt színésze, Bruno Lawrence nagyszerűen alakítja a tudományos intézetben dolgozó kisvárosi tudóst, Zac Hobsont, aki egy nem túl szép reggelen arra ébred, hogy az utcák, a rajtuk álló autók, és a lakások üresek, használóik után még csak hullák sem maradtak. A The Quiet Earth tehát a posztapokaliptikus filmek sorát gyarapítja – legalábbis látszólag. Merthogy egyrészt, az „utolsó ember a Földön” klasszikus témájának megfelelően elinduló sci-fi a játékidő előrehaladtával túlnő az alapkoncepción, és egy jóval sokrétűbb alkotássá válik, ami magában foglalja a szerelmi háromszöget és a jelentéktelen kisember drámáját is, másrészt a forgatókönyv bőven rafináltabb annál, semhogy el lehetne intézni annyival, hogy a világvége után vagyunk.

A film első harmada frappánsan, kreatívan mutatja be az utolsó ember hétköznapjait: először természetesen jönnek a zsánertől megszokott momentumok, így a bóklászás, a többi túlélő keresése, a kutatás a lehetséges magyarázatok után, és az eredménytelen kapcsolatteremtési kísérletek sora. Amiben azonban a The Quiet Earth továbbmegy a hasonló stílusú filmeknél, az a főszereplő lelkiállapotának egyszerre frenetikusan vicces, és szinte már nyomasztóan drámai ábrázolása. A folyamat, amelyen Zac átmegy az egyedüllét totális kiélvezésétől (beköltözés egy luxusvillába) a teljes őrület határáig (show-műsor történelmi papírmaséfigurákból álló közönségnek), lenyűgöző, és minden abszurditása ellenére (avagy részben talán éppen azért), a körülményeket figyelembe véve, abszolút hiteles. Az alkotók a világvége utáni szcenáriók „ó, istenem, meg fogunk halni”-féle szetereotip központi gondolata helyett gyilkos, anarchikus humorral töltik fel Zac posztapokaliptikus lelki vesszőfutását, ami nyílegyenesen tart a totális nihil felé. És persze ezt a nihilt csakis a heves érzelmek válthatják ki, amikhez nem is kell más, mint egy második, majd egy harmadik túlélő felbukkanása, vagyis az, hogy újjáéledjenek a pitiáner emberi konfliktusok – még a civilizáció lassan elrohadó kulisszái között is.

Ezen a ponton a The Quiet Earth részben az 1959-es, méltatlanul elfeledett, Harry Belafonte főszereplésével készült The World the Flesh and the Devil nyomdokain indul el, vagyis egy szerelmi háromszöget vázol fel a főhős Zac, a maori kamionsofőr, Api, és az utolsó nő, Joanna között. Sajnos ennek a szálnak az erejét némileg csökkenti Alison Routledge épphogy elviselhető, és Peter Smith kicsit sem elviselhető játéka – viszont itt mélyül tovább a főszereplő karaktere. Zac egész életében egy jelentéktelen kisember volt (hogy mennyire, azt életben maradásának konkrét oka is világossá teszi), akinek nincs szüksége egy teljes pompájában működő modern társadalomra ahhoz, hogy kisebbségi komplexusa legyen – merthogy még az apokalipszis után is gyorsan háttérbe szorul egyetlen megmaradt vetélytársával szemben. A pásztorórákért folyó csendes küzdelem új irányt és lendületet ad a filmnek, de amikor azt hinnénk, hogy a cselekmény az utolsó nő birtoklásáért vívott konfliktusban csúcsosodik majd ki, Zac rájön, hogy az effektus, ami eltüntette az emberiséget a bolygóról, hamarosan újra megismétlődik.

Az alacsony költségvetés ugyan helyenként meglátszik a filmen, de Murhpy energiával, szenvedéllyel, ötletekkel teli rendezése még a lécet rezegtető jeleneteken is gond nélkül átvezeti a nézőt. Ebben segítségére van John Charles tökéletesen eltalált, hangulatos zenéje, ami a szokottnál is erőteljesebben szól, ugyanis az utómunkálatok során a teljes hangsávot újra rögzítették, hogy kizárjanak belőle minden hétköznapi zörejt, így erősítve a néma, kihalt Föld koncepcióját. És amikor a film végén Zac áll a tengerparton, kezében az „okosságait” gyűjtő diktafonnal, ez a némáság mindennél nyomasztóbb – a befejezés ugyanis az a fajta, amitől egy valamirevaló sci-fi rajongó a nadrágjába élvez. Nem egy nagy, mindent átértelmező csavarról van szó, csak egy ügyes és következetes, fantáziadús fordulatról, ami gondolkodásra készteti a nézőt – mert ezen a ponton Murphynek eszében sincs szájba rágni a látottakat. Végül úgy állunk fel a The Quiet Earth elől, hogy kaptunk egy remek karaktert, egy zseniális ötletet, egy jól levezényelt szerelmi háromszöget, egy hatásos emberi drámát és egy rejtélyt, amin törhetjük a fejünket – mindezt egy intelligens sci-fi keretein belül. A műfaj rajongóinak kötelező darab.