A Hungarocomixon, az év harmadik nagy képregényes eseményén (a mangákra koncentráló rendezvényeket leszámítva), melynek két legnagyobb durranása idén Marabu második dodóskönyve és a Bábel verme volt, sajnálatos módon ezúttal elmaradtak a képregényjunkie hordák, amik lecsupaszították volna a kiadók standjait. Bár sokak ezt a hét csapás első képviselőjeként énekelték meg (tessék majd kutatni a Geekz-et decemberben a további jelek után), csüggedni nem kell, hiszen számos nagyszerű és izgalmas (esetenként váratlanul előbukkanó) kiadvánnyal gazdagodtunk, ezekből szemezgetünk Olórin kollégámmal.

Kemenes Iván és Varga Péter: Bábel verme

A közel négy hónapig készült Bábel verme a tavalyi Alfabéta-díjas Kemenes-Varga szerzőpárostól az adott körülmények között gyakorlatilag kasszát robbantott az eladásokban egyébként szelíden muzsikáló Hungarocomixon: míg a díjnyertes fekete-fehér Stroboscopa 200, a Roham kiadó gondozásában ezúttal színesen és ropogósan megjelent Bábel 500 darabos nyomásban készült, és a rendezvény legnagyobb példányszámban fogyott képregényévé küzdötte fel magát. Vér és verejték ugyanis nem csak a történet gerincét képező Földalatti megépítéséhez tapadt, hanem a képregényéhez is, ehhez elég csak beleolvasnunk a szerzők egyébként igen érdekfeszítő és tanulságos Építkezési naplójába (ami, ahogy Cserkuti mester találóan meg is jegyzi egy kommentben, gyakorlatilag önálló alkotásnak is tekinthető). Akik fanyalogtak a Stroboscopa sajátos látványvilágán, azok most meglepve szembesülhetnek azzal, hogy mennyit fejlődött Kemenes Iván rajztechnikája és tudása az áldozatos munkával töltött hónapok alatt, aminek a barnás, megsárgult fénykép tónusú színvilág ad sajátos századfordulós hangulatot . A karakterek élők, szinte lélegeznek, a dialógusok hitelesek, a történet pedig egy elmúlt magyar rögvalóság misztikus elemekkel átszőtt látlelete (a komoly kutatómunkáról már a legelső oldalon számot ad a láda oldalára festett logó). Az inverz, a föld gyomrába hatoló torony, az éjfekete kutya, a folyton-folyvást feltűnő bogarak, a világtalan öregember károgása a nap mímeléséről az alagútban, mind-mind elgondolkodtató szimbólumrendszert alkot, ami arra késztet, hogy a történet napokon keresztül ott motoszkáljon az agyunk hátsó traktusában, hogy újraolvasva a képregényt újabb és újabb jelentésréteget fedezzünk fel benne. A szerzők előző munkájához hasonlatosan (elsőre) viszonylag nehezen emészthető, elgondolkodtató művel állunk szemben és a régóta jól működő alaptétel újfent igazolást nyer: az igazán nagyszerű történetek mindig a kocsmában születnek, még ha a kidolgozására másnaposan is kerül sor. Kötelező vétel.

(Santito)

Tálosi András: Bóni és Tim kalandjai

Az őszi képregénybörzére jelent meg Tálosi András (Spuri) Charax című sorozatának második része, és most máris itt van a szerzőtől egy újabb kiadvány. Ennek ugyan történetét tekintve semmi köze a Hosszú-Völgyében bonyolódó bájos-kedélyes bűnügyekhez és apokaliptikus előrejelzésekhez, ám stílusát, hangulatát (és ami a legfontosabb: színvonalát) tekintve is ugyanabból az alomból való. A zsebkönyvméretű, mindössze 20 oldalas kis szösszenetben két rövid, szöveg nélküli sztori található, a Bóni nevű mackóval és a Tim nevű… rózsaszínű valamivel. Ők ketten amolyan „Tom és Jerry”-szerű kapcsolatban állnak egymással, amit Spuri ötletes és komikus szituációkban demonstrál. Az első történet, A szöktetés, még a 2008-as Hungarocomix képregényrajzolói maratonon született (majd erre a kiadványra kiszíneztetett), és egy roppant egyszerű felállásból (a bosszantó Timet üldözi a mérges Bóni) hoz ki egy aranyos, frappáns eseménysort. A füzetecske nagyját kitevő (azaz hosszabb, így átgondoltabb, eredetibb és viccesebb) Mennyei szerencsében a sátán lopja el a mennyország kulcsát, egyébként pedig nagyon sok minden esik benne nagyon sok mindenki fejére. A mulatságos cselekmény a szerzőtől már megszokott, rendkívül igényes, bájos, szeretnivaló rajzstílussal, és (végre!) gazdag színvilággal vizualizálódik, az utolsó oldalon pedig még egy nagyon kedves és gyönyörű, a sztoriba jó érzéssel beleszőtt főhajtással is találkozhatunk – de ez maradjon meglepetés. Nagyszerű szórakozás, minden (és tényleg minden) korosztálynak.

(Olórin)

Pilcz Roland: Kalyber Joe - Angyalok a pokolban, 2. rész

A tehetséges, szegedi író-rajzoló, Pilcz Roland, az „újkori” magyar képregény első rendszeresen megjelenő folytatásos sorozatát tudhatja magáénak – ráadásul ez egyben a kilencedik művészet hazai produktumainak egyik legjobbika is, immár négy éve (azaz jövőre ötéves születésnap jön). A Kalyber Joe-nak ezzel a füzettel fejeződött be a negyedik (ezúttal két részre bontott) sztorija, az Angyalok a pokolban, és jó látni, hogy még mindig nem fogyott el a szerző kreativitása és energiája, aminek köszönhetően minden képregénnyel egy kicsit új irányba löki tovább Kalyber és barátai kalandjait. Az Angyalok a pokolban ugyebár kincskeresésről szól (méghozzá a perzselő sivatagi Nap alatt), úgyhogy adott a kellemes indiana jonesos hangulat (noha az előző rész kalandosabb volt), amit Pilcz Roland a rá jellemző, mélységes humánummal egészít ki. A barátság, a törődés, az emberség ábrázolása oly őszinte, megkapó, szívmelengető és hiteles, hogy ennek hála könnyen csúszik még az ilyen helyzetekben sokszor erőltetettnek tűnő tanulság is. De hát részben ezért is emelkedik a Kalyber Joe magasan a hasonló, átlagos alkotások fölé: mert a kaland és a humor izgalmas keveréke szeretnivaló, valahol ugyan komikusan sztereotip, de ezzel együtt is valóságos, átélhető karaktereket érint. És természetesen a rajzok is a megszokott stílust és színvonalat hozzák: a letisztult, egyszerű, mindössze pár vonásból álló arcok gond nélkül passzolnak a képregény jellegéhez, plusz bájt kölcsönözve a szereplőknek, a pár éjjeli jelenetben pedig egészen gyönyörű színezés erősíti a fantasztikus hangulatot. Alig várom, hogy kezemben tartsam a következő számot, és megtudjam, ezúttal milyen kalandok várnak Kalyberre – ha jót akarsz magadnak, te is begyűjtöd az eddigi részeket!

(Olórin)