Péntek van, ez pedig itt a 13. GeexKomix, úgyhogy ezen az újfajta „péntek 13-on” csupa szaftos, kemény, vérmocskos képregényről lesz szó. Óriás, kannibál békák inváziója után visszatérünk a dühkórtól sújtott Angliába, és ha kiélveztük a vérben és belekben nyakig tocsogó Rozsomák látványát, tanúi lehetünk egy pocsék autókereskedő bűnben való elmerülésének is. Na jó, lesz egy tipikus szuperhősös képregény is, de még az is őrültekről, gyilkosokról és gonoszokról szól. Ez itt a Dark, Bloody GeexKomix 13! Fáradjatok beljebb, csak húzzatok egy nejlonkabátot, hogy ne vérezzétek össze a ruhátokat.

28 Days Later #2

Történet: Michael Alan Nelson
Rajz: Declan Shalvey
Kiadó: Boom! Studios

A mozifilmekhez készült képregényes folytatások/előzmények és egyéb tie-inek valami oknál fogva nem szoktak jól sikerülni, de kivételek szerencsére akadnak. Ilyen Michael Alan Nelson 28 Days Later című minisorozata is, ami meglepő módon pont a Danny Boyle-féle 28 nappal később folytatása. Ez viszont több szempontból is érdekes: egyrészt ugye a filmnek már elkészült a folytatása ugyanazon médium keretein belül (28 héttel később, és ha lehet hinni a híreknek, egy-két éven belül jön a 28 hónappal később is), másrészt meg elkészült a folytatása képregényben is. Utóbbit, ami a két mozifilm közt képzett hidat, a horrorguru Steve Niles írta 28 Days Later: The Aftermath címmel, és 2007 áprilisában adta ki a Fox Atomic Comics, ügyesen hozzáidőzítve az egy hónappal később bemutatott második mozifilmhez. Sem a film, sem a képregény nem foglalkozott azonban a 28 nappal később szereplőivel, ami talán nem is baj, hisz így kötöttségek nélkül, szabadabban mozoghattak a sztorival. Michael Alan Nelson azonban úgy döntött, továbbviszi a fiatal fekete nő, Selena történetét, aki Jimmel együtt menekült meg az első film végén. Az eredmény több mint kielégítő, még akkor is, ha a felállás túlságosan is hasonlít James Cameron Aliensére: egy csapat haditudósító be akar hatolni a fertőzés szívébe, vagyis a karanténba zárt Angliába, hogy utánajárjanak a történteknek, és ehhez a terepet immár jól ismerő túlélő, Selena segítéségét kérik. A nő persze eleinte elküldi őket a pokolba, de végül kötélnek áll, és egy karddal felszerelkezve nekivág a fertőzöttektől nyüzsgő vidéknek.

Egy ilyen történettel nem sok mindent lehet kezdeni: a tökös, „én má’ tudósítottam Irakból, Afganisztánból meg a pokol legtüzesebb bugyrából, mit nekem egy járványzóna”, kihaénnem riporterek természetesen magabiztosan és büszkén hatolnak be a dühkórtól őrjöngő emberek területére, ahol aztán annak rendje és módja szerint jönnek a problémák. Van, aki meghal majd, van, aki megfertőződik, ismerjük a dörgést. A sztorit illetően tehát senkit nem fog meglepetés érni, de Nelson szerencsére tud hangulatot teremteni, az pedig itt mindennél fontosabb. Lassan, de határozottan gördíti előre a cselekményt, jut idő a karakterek és a köztük lévő konfliktusok bemutatására (mert természetesen vannak konfliktusok), félelmetesek a fertőzöttek (nincs is annál jobb, mint amikor látjuk, ahogy egyikük a távolból, hörögve rohan a szereplők felé, háttérben a hideg, komor, kies vidékkel), lendületesek, filmszerűek az akciók, a gore pedig hatásos, de nem túlhasznált. Igaz, Selana egy kicsit túlságosan is olyan, mint Michonne a The Walking Deadből, de ez legyen a legnagyobb problémánk. A képi világ is teljesen rendben van: sötét, barátságtalan színek töltik ki a realisztikus vonásokat, a hátterek pedig mindig fenyegetők és baljósak. Pofás kis horror, nem váltja meg a világot, de méltó folytatása a filmnek.



Beasts of Burden #1

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jim Thompson
Kiadó: Dark Horse Comics

Újabb kedvesnek, bájosnak és édesnek tűnő állatos képregény, ami nem az, aminek látszik – bár a figyelmes szemlélődő már felfedezheti a borító vérvörös hátterében virító halálfej-koponyát, ami igen határozottan arról árulkodik, hogy az alatta lévő kutyuskák ellenére a Beasts of Burden nem gyerekkönyv. Sőt, ami azt illeti, horrorral van dolgunk, és nem is akármilyennel. A helyszín egy kisváros, Burden Hill, ahol egy csapat beszélő kutya és macska éli életét a képregény lapjain soha meg nem mutatott emberek világában. Ace, Red, Rex és a többiek épp önfeledten társalognak hétköznapi dolgokról, amikor egyiküknek egy béka pottyan a fejére – és a következő pillanatban valóságos békaeső kezd záporozni az égből. Ezek a békák ráadásul kannibálok, és miután az egyik kutya eltűnik, a többiek behatolnak az erdőbe, hogy megkeressék – és itt kezdődnek az igazi bajok, merthogy úgy néz ki, hőseinknek egy békainvázióval van dolguk. Azt amúgy említettem már, hogy a kutyák (de legalábbis néhányuk) a mágiában is jártasak?

Namost, tudom, hogy ez az egész úgy hangzik, mintha valami harmadrangú író munkája lenne, aki épp LSD-tripen volt, mikor egy parányi levelibéka beugrált a szobájába, de tekintsünk el attól, hogy a sztori első hallásra teljesen komolyan vehetetlen – merthogy az alkotók nagyon is komolyan veszik, és elérik, hogy te, az olvasó is komolyan vedd. Ez nem kis részben Jill Thompson gyönyörű, vízfestékkel kimunkált képeinek köszönhető. Már a csodás színekben pompázó, részletekben gazdag nyitóoldal is nyilvánvalóvá teszi, hogy itt valami igazán különlegessel van dolgunk, az állati antropomorfizmus pedig csak megerősít benne. Thompson abszolút valószerűen, mindenféle disney-s sztereotípiát nélkülözve ábrázolja a beszélő állatokat, akikben ugyan van egy kis szükséges, rajzfilmszerű báj, de összességében rendkívül realisztikus a mozgásuk, vagyis „igazi” kutyákat és macskákat látunk, akik történetesen emberi tulajdonságokkal és intelligenciával rendelkeznek, és nem mellesleg fantasztikusan kifejező „pofamimikájuk” van (ilyen szempontból a képregény leginkább David Petersen briliáns kardozós-egeres-középkori Mouse Guard sorozatához hasonlatos). És persze azért többről van itt szó szemet gyönyörködtető képeknél. Dorkin lendületesen, rutinosan ír, ügyesen teremt hangulatot (mesteri, ahogy a megfoghatatlanul bizarr eseménytől mindössze egy-két sokatmondó panel segítségével – pl. egy letépett szarvasfej a fák között, két rémült kutya előtt – eljut a halálos veszedelem horrorisztikus érzékeltetésig), és ritkán látott magabiztossággal, rögtön a szereplők közti kapcsolatrendszer kellős közepébe vág, mindenféle felvezetés és karakterbemutatás nélkül. A Beasts of Burden furcsa, rémisztő, kreatív, emberi és gyönyörű.



Dark Avengers #9

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mike Deodato
Kiadó: Marvel Comics

A gonosz uralkodik. Ha valaki még nem tudná (ááá, ilyen ezen a geekekkel teli oldalon biztos nincs), a Secret Invasion után Norman Osborn, az egykori Zöld Manó vált Amerika első számú rendőrévé, a S.H.I.E.L.D.-et leváltott H.A.M.M.E.R. igazgatójává, és nem utolsósorban az új, őrültekből, pszichopatákból és gyilkosokból álló Bosszú Angyalai csapat vezetőjévé. Az erről szóló, idén indult sorozat, a Dark Avengers pedig az utóbbi hónapok során a Marvel egyik legjobb címévé nőtte ki magát. Miért is? Mert tele van hihetetlenül szemét, gonosz rohadékokkal, akiket egyszerűen pokoli jó móka megfigyelni, ahogy mindenféle, a szuperhősökre jellemző visszafogottság nélkül kaszabolnak, a harcok szüneteiben meg egymás közt marakodnak. De a legszebb az egészben az, hogy míg folynak az ilyen-olyan perpatvarok az aktuális rosszfiúkkal (akik ugye még a rosszfiúknál is rosszfiúbbak – vagy rosszlányabbak, hisz az első történet antagonistája Morgan le Fay volt), az író, Brian Michael Bendis, a háttérben gyönyörűen szövögeti az egyes karakterekkel kapcsolatos sztorikat. A kilencedik szám fókuszpontjában Ares, a háború istene, Osborn nagydarab verőlegénye áll, akinek fiát Nick Fury éppen az Osborn elleni harchoz toborozta csapatába (ld: Secret Warriors). Ares erre most rájön, és meglátogatja Furyt, hogy tisztázzák a dolgot – de nem holmi csihipuhival, Bendis ennél szerencsére jóval okosabb író. Nála a dialógusok könnyedén tudnak akkorát ütni, mint egy szuperököl, és a jelenet, amiben a csapat rejtekhelyére hatalmas fejszéjét hadonászva, törve-zúzva becsörtető isten végül rábízza fiát Furyra, egyszerűen mesteri. Eleinte folyton alulnézetből látjuk Arest, kiemelve hatalmas, isteni mivoltát, majd amikor halkan elmeséli, hogy halvány gőze sincs, hogyan neveljen fel egy fiút, hirtelen esendő emberré válik, és úgy is hagyja el végül a helyszínt.

E fősztori mellett még két szál húzódik meg a képregényben. Az egyik a Marvel skizofrén Supermanjével, a Sentryvel kapcsolatos, aki lassan kezd teljesen begolyózni, és ez persze kellően felzaklatja feleségét is – ennek eredménye az utolsó oldalakon látható, Osborn állapotának romlásával együtt. Merthogy bizony, ő is kezd begolyózni. Bendis nagyon szépen vezeti ezeket a szálakat, valószínűleg lassan építkezve egy igazán kemény sztori felé, amiben a gonoszok által épített kártyavár összeomlik – bár a magam részéről úgy vagyok vele, hogy minél később következik ez be, annál jobb, mert a Marvel világának ez az új status quo-ja egyelőre kifejezetten érdekes és szórakoztatató. És végre Mike Deodato is egy olyan képregényen dolgozhat, amihez tökéletesen illik a stílusa (ilyen legutóbb a Warren Ellis féle Thunderbolts volt – ami nem mellesleg e cím egyfajta előzményének tekinthető). Az emberalakjai ugyan sokszor eltúlzottak és robosztusak, de ez ebben a számban – lévén, hogy szinte csak dialógusok vannak benne, minimális akcióval – nem tűnik fel, és egyébként mind panelkezelése, mind sötét, borongós képi világa első osztályú. Még sok ilyet kérünk.



Filthy Rich

Történet: Brian Azzarello
Rajz: Victor Santos
Kiadó: Vertigo Comics

A noir nagy rajongójaként, mint valami messiást vártam a Vertigo új imprintjének, a Vertigo Crime-nak az indulását. Egy kiadó, ami fekete-fehér hardcore bűnügyi történeteket dob piacra, a régi ponyvaregények, normál képregénynél kisebb méretében, keményfedélben? Ez nem sülhet el rosszul. Nem is sült, de olyan túlságosan jól sem. Az első két kötet, Ian Rankin Dark Entriese (John Constantine-nal a főszerepben) és Brian Azzarello Filthy Rich-e egyszerre jelent meg, és mivel utóbbit a nemrég véget ért, zseniális 100 Bullets szerzője írta, az elvárások természetesen magasak voltak. Talán nem is csoda, hogy Azzraello (aki egyébként az említett sorozaton kívül még nem nagyon tett le igazán emlékezetes comicot az asztalra) leverte a lécet. A történet középpontjában Richard „Junk” Junkin, egy egykori egyetemista futballsztár áll, akinek karrierje egy sérülés következtében szakadt félbe. Junk most ügynökként dolgozik egy autókereskedésnél, és munkáját szánalmasan pocsékul végzi – főnöke végül inkább azzal bízza meg, hogy kövesse vad, szexi lányát, Victoriát, és akadályozza meg, hogy zabolátlan viselkedésével és botrányaival folyton a pletykaújságok címlapjára kerüljön, sárba rángatva ezzel a családi- és cégnevet. Junk alámerül New York klubvilágába, és ahogy az már az ilyen sztorikban lenni szokott, hamarosan minden szar az ő nyakába borul.

A Filthy Rich rendkívül ígéretesen kezdődik. Azzarello bevezet minket a szánalmas-szimpatikus Junk életébe, aki régi sportsztárstátuszát felhasználva csábítja el a nőket, és tartja meg munkahelyét – merthogy főnöke is kihasználja az egykori futballbajnok hírnevét. Mindezt, és a sötét, nyers, 100%-osan kontrasztos, jellegzetesen noiros képi világot látva, már szinte érezzük is, ahogy Junkot kezdi fojtogatni ez a világ, és tudjuk, csak idő kérdése, hogy a bűn vonzáskörébe kerüljön. A baj csak az, hogy amikor ez ténylegesen megtörténik, akkor a roppant hatásos (és mellesleg kényelmesen hosszú) felvezetés sablonokba és következetlenségekbe torkollik. Junk hol szerencsétlen flótás, hol kőkemény, sziklaöklű férfi, hol meg őrjöngő állat, és karakterének ez utóbbi aspektusa különösen fájó, ugyanis dühkitörései előzmény és háttér nélküliek, így pedig esetlegesnek tűnnek. És mivel ezek a dühkitörések vezetnek a sztori fő konfliktusához, ezen a ponton az egész, addig szépen, gondosan épített cselekmény megbicsaklik. A mellékszereplők kidolgozottsága változó, bár többé-kevésbé érdekesek, még ha nem is túl bonyolultak (a két femme fatale-t szerencsére jól eltalálta Azzarello), viszont a közük lévő dialógusok általában botrányosan mesterkéltek. Emlékeztek még a 100 Bullets szenzációsan megírt, zseniálisan többértelmű, ravasz, ármánnyal, utalásokkal, gonosz humorral, burkolt poénokkal és szójátékokkal teli párbeszédeire? Na, Azzarello itt ugyanezt próbálja elsütni, ám sem a sztori, sem a karakterek nem engednek teret ennek a stílusnak, ami cserébe bizony erőltetetté válik. És sajnos a helyzeten nem segítenek a befejezésben nagy kapkodással elvarrt szálak és a némileg inkoherens képek sem – Victor Santos karakterei sokszor sehogy sem akarnak hasonlítani önmagukra, és a nagy fejek is furcsán bizarr, rajzfilmes-komikus hatást keltenek. Marad erős közepes, és az év egyik legnagyobb csalódása.



Wolverine: Old Man Logan Giant Size

Történet: Mark Millar
Rajz: Steve McNiven
Kiadó: Marvel Comics

Ah, egy Mark Millar képregény… egy NAGYON tipikus Mark Millar képregény. Ehhez kellett 8 rész? Tényleg? Hogy legyen egy finálénk, ami arról szól, hogy… miről is? Igazából semmiről, ahogy az egész sorozat marhára nem szólt semmiről. De tényleg, jól meggondolva az Old Man Logannak szinte nincs is története. Millar nem mesélt, hanem szimplán csak kiélte magát, és szépen, egymás után bemutatta megalomán ötleteit (egy disztipikus jövővel kapcsolatban, amit fél évszázaddal a hősök bukása után a szupergonoszok uralnak), amiket egy utazás és egy bosszú harmatgyenge szálai kötöttek össze, miközben otromba módon egymásra hajigálta a Rozsomák karakterével kapcsolatos legnagyobb sablonokat. Igen, hősünknek már megint leölték egy csaját – úgy látszik, a Marvel Univerzumban egy nő számára az érvagdosás és a főbelövés sem olyan atombiztos öngyilkossági módszer, mint a Logannel való kavarás. De hogy az írók egyszerűen képtelenek ettől elvonatkoztatni, és folyton ezt rángatják elő motivációnak egy kiadós kaszaboláshoz, az több, mint kiábrándító. Persze Millarnak ritkán számítanak bármit is olyan apróságok, mint karakter és motiváció, neki a lényeg az, hogy igazán tökös és cool jeleneteket írhasson. Így az Old Man Logan fináléja a maga primitív módján, egyetlen dologról szól: Rozsomák nagyon kemény. Rozsomák nagyon durva. Rozsomák nagyon dühös. Rozsomák nagyon kegyetlen. Rozsomák öl.

Az előző részben a Hulk banda tagjai lemészárolták családját, így Logan, aki 50 éve békében élt, és nem eresztette ki karmait, most újra csatába vonul. Módszeresen elkezdi öldösni Bruce Banner több száz perverz és gyilkos leszármazottját, és végül megküzd magával az eredeti, időközben teljesen megtébolyodott Hulkkal is (ez mondjuk szép gesztus, ti., hogy azzal harcol utoljára, akivel legelső felbukkanásakor harcolt, anno 1974-ben, az Incredible Hulk 180-ban). Millar és McNiven nem fogják vissza magukat, Rozsomák nyakig tocsog a vérben, torkokat harap át, fejeket vág le, Hulkokat kaszabol félbe, és (szó szerint) térdig gázol a belsőségekben. Nem mondom, dögösen néz ki és a westernes beütés is működik, de elég redundáns, erőltetett, és hét résznyi fárasztóan hosszú, pofátlanul egyszerű, minden pillanatában kiszámítható, a sztorit alig valamicskével előrevivő, egymással felcserélhető közjátékok után egy kiadós vérengzés bizony édeskevés. És persze megkapjuk a tömény giccset is a végén, a lantot újra felvevő hőssel, egy új kezdettel, és a naplementébe való ellovaglással. Még Millar-mércével mérve is röhejesen üres, buta és öncélú az egész. Csakis McNivennek köszönheti a képregény, hogy nem vágok rá egy jó kövér karót.