Képzeljük el, hogy egy brit (Clive Owen) és egy amerikai (Julia Roberts) titkosügynök találkozik egy este, lefekszenek egymással, majd az amerikai reggel szépen lelép a szíriai légvédelem legfrissebb kódjaival - nem éppen ígéretes kezdete ez egy párkapcsolatnak.



Pár évvel később mégis összetalálkoznak, már mindketten a magánszektorban, ráadásul - mint kiderül - egy oldalon kénytelenek dolgozni: Howard Tully (Tom Wilkinson) és Dick Garsil (Paul Giamatti) egy-egy multinacionális céget vezető erős ember; amikor kiderül, hogy Tully olyan terméket akar piacra dobni, amely alapjaiban fogja megváltoztatni a szépségipart Garsil egy csapatot bérel fel - köztük két hősünket - hogy derítsék ki és szerezzék meg, bármi is legyen az a valami - egy héten belül.
 
Azonban lassan kiderül, hogy Ray Koval (Owen) és Claire Stenwick (Roberts) valójában nem is utálják egymást annyira, sőt: azon mesterkednek, hogy maguk adnak túl a titokzatos valamin, amiről kiderül hogy egy... majd nézzétek meg, nem lövöm le. Innen kezdve az átverős filmek legszebb hagyományainak jegyében akció-akció hátán, mindenféle manőverek kezdődnek árulással, lelepleződéssel és mindenféle tetszetős csavarral - pazar tűzijáték szemtanúi lehetünk.

A filmet Tony Gilroy jegyzi rendezőként és íróként (ez a Michael Clayton utáni második  saját filmje), akiről nem mellesleg érdemes elárulni, hogy nem akármilyen forgatókönyvírói karrier áll mögötte. Néhány filmje csak a teljesség kedvéért: Az ördög ügyvédje, a Bourne trilógia, a már említett Michael Clayton, és a hamarosan érkező State of Play (Itthon május elején mutatják be, és A dolgok állása címmel fogom majd megírni a kritikát róla). Ebből a listából is kiderül, hogy a fószer nem szarral gurigázik: a film feszes, stílusos, eszes - olyan jellemzői vannak, amelyek mostanában nem jellemzőek Hollywoodra.



Vágásai az Ocean's sorozatból lehetnek ismerősek - persze egy csecsemőnek minden vicc új, mint nekem annak idején a Hollywood Válogatott Három Félideje A Vásznon. Gonoszabbik énem ezért azt mondatja velem, hogy a Kettős játék 1977 legjobb filmje, de valamiért mégis úgy tűnik, helye van a mában: Noha a Szovjetunió nincs többé (és tudjuk, hogy ez Charlie Wilson érdeme), mégis a klasszikus hidegháborús hangulatot idézi a filmbéli két vállalat versengése: Ugyanúgy, mint annak idején, itt sincsenek szabályok, nagy, látványos csaták, emlékművek, csak áldozatok. Minden a nyugodtnak tűnő felszín alatt történik - ezt a bizalmatlanságtól terhelt világot idézi meg Tony Gilroy filmje.

Azonban ezt az önmagában is súlyos témát meglepő könnyedséggel tálalja: Mintha egy olyan Shakespeare-filmet néznénk, ahol Rómeó futtatja Júliát, a kettős ügynököt - és igazából a két család le van szarva. Ray és Claire története mélyen emberi: vajon két ember, aki titkok és hazugságok között élte le egész életét képes-e egymást őszintén szeretni és megbízni a másikban. A film szerint ez utóbbi felesleges; egyetlen egy dolog számít kettejük esetében: senki más nem érti meg őket egymáson kívül. Szép, bizarr szerelmi történet ez két - alapvetően és kiírthatatlanul bizalmatlan ember között, akik egymást sem kímélik, ha arról van szó.



Ilyenkor olyasmiket szoktak írni, minthogy a film Julia Roberts jutalomjátéka - aki valóban nem rossz, de nehéz őt észrevenni, akár mint színészt, akár mint nőt. Clive Owen most is olyan, mint bármikor - játékos, brit, és megint bebizonyítja, Michael G. Wilson és Barbara Broccoli tévedett, amikor Daniel Craiget kérték fel Bondnak. A mellékszereplők szintén remekek: Paul Giamatti szenzációsan hozza az enyhén paranoid, egoista vezérigazgatót, Tom Wilkinson pedig méltó ellenfele - a főcím alatti lassított verekedésük pedig egyértelműen a film egyik legjobban kitalált jelenete.

Romantikus dráma? Vállalati thriller? Látványos bemutatása a kozmetikai ipar csillogása mögött rejtőző sötét titkoknak? Érdekes kérdés, mindenesetre olyan film, amelyre minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom megadni a négy csillagot: csavaros, okos forgatókönyv, jó színészek, jó rendezés - mi kell még?