Amikor évekkel ezelőtt napvilágot látott a hír, miszerint Romero elkészíti a 20 évvel korábban abbahagyott zombi szériájának következő epizódját, a rajongók először orgazmusközeli állapotba kerültek, majd bőszen nekiálltak vágni a centit. Aztán megérkezett a Holtak Földje, és bár a film remekül odaillett a sor végére, valahogy mégsem szólt akkorát, mint ahogyan azt sokan várták, sőt, a nézők és a kritikusok egy jelentős hányada egyenesen szentségtörésnek és hullagyalázásnak kiáltotta ki a negyedik filmet.Valójában semmi baj nem volt vele, csak sokan nehezen tudták megemészteni a zombi-evolúció lehetőségét, és ráadásul az akkortájt reanimálódó zombifilm-zsáner rövidtávfutó bajnokai mellett, a Holtak Földje csoszogó rohadékai az újabb generáció számára már kevésbé voltak trendképesek. Véleményem szerint a film minden hibája ellenére is méltó lezárása volt a nagyszerű sorozatnak. De bukás ide vagy oda, Romero úgy látszik rákapott a bomló hús ízére, ugyanis két évre rá újabb zombifilmet forgatott, és most tényleg úgy tűnik, hogy sikerült jókora csorbát ejtenie a szakmai hírnevén.
Az nyilvánvaló volt, hogy a korábbi filmeket már nem lehet ugyanazon tematika alapján folytatni, így véres-beles nagyfaterunk (Copyright by Wostry apánk) visszament a kályhához, és onnan indította útjára az újabb zombi inváziót. És tette mindezt a napjainkban oly divatos kézikamerás, ál-dokumentumfilmes (és nem utolsó sorban költséghatékony) eszközök felhasználásával, de a dolog sajnos visszafele sült el. A realitás és a hihetőség ugyanis teljesen hiányzik a filmből, márpedig ennek a módszernek pont ez lenne a lényege. Helyette kapunk egy már-már paródiába hajló amatőr horrorfilmet, és egy minden korábbinál nagyobb adag társadalomkritikát, amit Romero olyan erőszakosan próbál a szánkba rágni, hogy attól előbb kapunk hányingert, mint az imbolygó kamerától.
A Diary of the dead egy afféle realista road movie akar lenni. A főszereplő hölgyemény narrációja a film elején közli, hogy amit most fogunk látni, az az utókornak állított mementó, ami az út során forgatott jelenetek és a netről letöltött híradások összevágásából készült, utólag hozzáadott drámai belassításokkal és némi zenei aláfestéssel. (Tyűha, hogy mikre nem volt idejük?!)A film nem túl bonyolult sztorija szerint egy csoportnyi főiskolás fiatal éppen saját horrorfilmjét próbálja leforgatni egy erdőben, mikor hírek érkeznek a rádióból: a holtak nem maradnak holtak többé, sőt mi több, köztünk járnak és az élőkre fenik rothadó fogaikat. (Az okokra szokás szerint most sem kapunk semmiféle magyarázatot.) A társaság természetesen szedi a sátorfát, és ócska kis lakóbuszuk szárnyán hazafelé veszik az irányt. De a Jason névre hallgató ifjonc úgy érzi, hogy ha már itt a világ vége és kéznél van egy kamera, akkor legalább legyenek az események rögzítve, hogy a világ többi részén élők elsőkézből értesülhessenek a fejleményekről, és ne a hivatalos média elferdített igazságait szopják be. A célra pedig a legmegfelelőbb eszköz nem lehet más, mint az internet, ahová rendszeresen fel is töltögeti a kis házi videókat. (Persze a technikai feltételek mindenhol adottak, a net is működik, sőt a zombiinvázió idején is mindenki a neten lóg.) De mivel a zombik nem csak színészkednek, így az út és vele együtt a forgatás nem teljesen veszélytelen, ráadásul ember embernek farkasa, de ezt úgyis tudtuk.
Mint az a fentiekből is kiderült, ezúttal a mindenható média és az egész információs társadalom a kritika elszenvedője. Romero nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy a néző képébe tolhassa a vélt igazságot, miszerint az ember még a nyakig érő szarban is a szenzációt hajhásza, valamint az információt szomjazza. Ezzel viszont sikerült az egész filmet a mondanivaló alá rendelni. Mert amikor azt kell látnom, hogy a zombival harciaskodó Jason az istennek sem hajlandó letenni azt az átkozott kamerát, hogy esetleg a saját életét mentse, vagy hogy a többi önjelölt operatőr sem feszül meg ilyenkor a nagy segíteni akarásban, akkor hirtelen nem is tudom, hogy most csak egy béna horrort nézek, vagy ez is a része Romero megmondani akarásának. Előbbi gyanúmat hivatott erősíteni a csupa ismeretlen névből álló gyér színészgárda is, akik olyan kínosan hiteltelenül játszanak, hogy az már jobban fáj, mint egy zombi általi tökönharapás. Még csak véletlenül sem találni szimpatikus figurát köztük, nemhogy olyat, akinek a túléléséért akár egy kicsit is szurkolnánk. Egytől-egyig úgy viselkednek, mint akik még sosem láttak horrorfilmet, és úgy tűnt, hogy a friss tapasztalatokra is magasról tesznek, ésszerű viselkedés egyenlő zéró. Az állandóan olcsó bölcsességeket osztogató, piás Robin Hood-wannabe tanár urat pedig személy szerint a legelső zombi karjaiba odalöktem volna a többiek helyében. A stáblistán azért találni nagyobb neveket is: Stephen King, Tarantino, Wes Craven, Del Toro és Simon Pegg a hangjukat adták a produkcióhoz, mint hírbemondók. Innen is gratula annak, akinek sikerül bármelyiküket is beazonosítania.
Maga a történet szokás szerint sokszor megrágott sablonok sokaságából épül fel, ami egy zombifilmnél persze nem olyan meglepő, de amikor például a várost kisajátító fekák vezére végül enged az élelmet és fegyvert követelő, és addig távozni nem akaró heroinának, majd csillogó szemekkel lazán odalöki neki, hogy: „Azt hiszem, mi sokban hasonlítunk!”, akkor azt hittem, hogy azonnal eret vágok magamon. És ha ez még nem lenne elég, akkor további ünneprontásnak ott vannak a számomra felfoghatatlanul indokolatlan poénkodások is, amik sehogy sem illenek bele a filmbe. Mert ha valamit már annyira valószerűnek akarnak feltüntetni, akkor nem értem, hogyan lehet olyan jelentekkel beleszarni az egész koncepcióba, mint pl. a süketnéma Amish fickó robbantás utáni beköszönése, majd teljesen röhejes halála, vagy akár az amatőr horrorfilmben lévő ruhaletépés valóságban való megismétlődése. Viccesnek vicces, csakhogy ez nem a Shaun Of The Dead. A film a gore terén sem remekel igazán, a túlzott CGI használat sajnos itt is a valóságérzet rovására ment. De a rendező legalább egy dologban következetes maradt, ugyanis már a film eleji horrorforgatás közben elhangzik a Romero-i hitvallás az egyik szereplő szájából: "Dead things don’t move fast!" De mindez mit sem számít, ha a nagy forgatási láz közepette ezek a szerencsétlenek azt sem veszik észre, ha egy bomlott húsú és agyú szépen lassan belegyalogol a képbe, hogy belekóstoljon a kedves kollegába. Kit izgat? A lényeg, hogy használható legyen a felvétel.
A Diary of the dead még az előző filmnél is megosztóbb alkotás lett. Elnézve ugyanis néhány netes kritikát, úgy tűnik, hogy ennek a filmnek is megvan a maga nem éppen csekély létszámú rajongói tábora. Én nem tudom, hogy ők mit láttak ebben a szörnyszülöttben, mert szerintem Romero ezúttal tényleg nagyon elszúrta. Ez a film olyan, mintha Michael Moore és Uwe Boll közösen rendezte volna meg. Én itt néhány kikacsintáson kívül nem találtam benne semmit, ami Romero-ra utalt volna. A legrémisztőbb pedig az, hogy az öreg már tervezi a folytatást, de nagyon remélem, hogy a forgatás előtt még gyorsan elolvassa ezt az írást, és kétszer is átgondolja, hogy mi, merre, meddig és hová! Jóindulatom és egykori rajongásom jeléül, valamint a hajlott korára való tekintettel adok neki két csillagot. De azért több ilyet már ne, jó?
Utolsó kommentek