Négy napja kezdődött a Titanic. A sajtó- és a közönségvetítések párhuzamosan futnak, mi pedig az előbbi időrendjét felrúgva igyekszünk főként arról írni, ami számotokra a legérdekesebb lehet. A kínálat vegyes, nekem kicsit túl kevés a zsánerfilm, no mindegy, ezt talán csak geek szívem mondatja velem. Valójában meg csak azért szövegelek, hogy beszúrhassak ide balra egy kis bestialitást, nagyon bejön ugyanis a fesztivál idei logója.
Godzilla meets Barbie meets 1 kg vazelin? Yikes!


A Játszma az ördöggel egy Jackass nyomdokain haladó tévéműsor elborult filmes adaptációja (és hogy mit keres a Bűn mélységei kategóriában, fogalmam sincs - gondolom nem volt jobb). Főhőse a Randy Campbell művésznéven ismert őrült új-zélandi kaszkadőr, aki Jackie Chanhez hasonlóan a legveszélyesebb és legvadabb mutatványokat is bevállalja (csak éppen nem filmjelenetek kedvéért): elütteti magát egy kocsival, végiggurul egy meredek sziklafalon, több méter magasról egy pezsgőspohár-piramisra vetődik és más hasonlók. Az ő és csapatának műsora a Back Of The Y című tévéshow állandó eleme, ahol rendre megpróbál valami nehéz és veszélyes dolgot végrehajtani, ami néha sikerül, általában viszont vicces módon kudarcot vall, ördögien gonosz társa, Dick Johansonson pedig gyáván elmenekül a feldühödött rajongók elől.

Poén az egész, de kellőképpen harsány és vad ahhoz, hogy érdekes legyen - ez lehetett a terv.Egy ilyen show-ból mozifilmet készíteni azonban nehéz vállalkozás: egyrészt az eredeti műsort nem ismerő nézők könnyen eltévedhetnek a valóság és a fikció között (mi az, ami igaz felvétel, és mi a kitalált körítés?), másrészt másfél órához azért valami történet is dukál (főleg ha az eredménynek önmagában is meg kell állnia). A film készítői úgy döntöttek, a dokumentarista stílus helyett egy igazi groteszk, tahó humorral átitatott kitalált történetet fognak elmesélni. Peter Jackson fiatalkori trash remekműveinek hatása letagadhatatlan, de a végeredmény a My Name Is Earl-höz is igen hasonló, már csak a vaskos – ám sajnos messze nem olyan okos – humor miatt is.

A fentiek alapján talán nem egyértelmű, úgyhogy kihangsúlyoznám: a Játszma az ördöggel egy végtelenül fárasztó és ostoba film, amit az új-zélandi kaszkadőr ismerősein és rajongóin kívül nem sokan fognak élvezni. Leginkább egy gyermeklelkű felnőtt közönségnek szóló Tom és Jerry-re hasonlít, ahol törnek a csontok és repkednek a végtagok, de semminek nincs igazán súlya, nincs igazi fájdalom, se következmények, a drámai fordulatok sablonosak és kiszámíthatóak. A kötelezően belépő komor vonós zene vajon irónia vagy komolyan gondolták? Végül is tökmindegy, az eredmény meglehetősen szánalmas. A film legértékesebb jelenete a stáblista alatt látható, Randy Campbell valódi mutatványaiból összevágott háromperces klip, amit viszont meg lehet nézni YouTube-on ("Randy Campbell’s CV" néven fut).


Miért szeretjük a cseheket? Mármint világbajnok söreiken, még magyar zsebnek is megfizethető, barátságos fővárosukon meg a Svejken kívül? Hát az animációs filmjeikért! Jan Svankmajer és Jirí Trinka világhírűek szürreális hangulatú, hátborzongató rövid- és egész estés stop-motion bábfilmjeikért. Ezen a vonalon halad az Egy éjszaka egy városban is.

Az animációs filmek határtalan lehetőségekkel és sokszor az arra méltó végtelen fantáziával rendelkeznek. Egy látványos effekthez filmen rengeteg pénz és számítógépes munka kell, és pár év múlva úgyis elavultnak néz majd ki, egy animátornak azonban elég pár napi munka és egy szál ceruza, hogy készítsen egy rövid jelenetet, ami kifordítja sarkaiból a világot. Az ehhez szükséges erőforrás ráadásul ingyenes és könnyen hozzáférhető: az emberi fantázia az. A bábfilmekkel azonban kicsit más a helyzet, legalábbis elsőre úgy tűnik: nemcsak hogy mégis a valósághoz vagyunk kötve, de még a bábok, a makettek is csökkentik a szabadságot: aprólékosan meg kell őket tervezni, építeni, sosem mozognak egészen természetesen és így tovább.

Jan Balej azonban, elődjeinek nyomán haladva, a technika minden lehetőségét kihasználja, sőt még gyengeségeit is előnyére fordítja. Furán hatnak az emberi bábuk? Tervezzük őket szándékosan torzra, ily módon a nevetségesség és az ijesztőség keverésével rögtön egy érdekes, groteszk alaphangulatot teremtve! Kilógna a környezetből egy élethű vasútmodell? Fusson teáskanna a síneken! Az epizódikus, rövid történetekből és álmokból összeálló cselekmény pedig kellőképp szabad, fantáziadús és meghökkentő mindehhez: röviden összefoglalni nem lehet (nincs is értelme), de van itt hangyás kokainszippantástól a szomszéd hallal barátkozó magányos fán át az utcára sörcsapot és nőmúzeumot vizionáló részegekig minden. Horrornak ugyan nem mondanám, de roppant szórakoztató az arra fogékonyaknak.

A film után a producerrel való rövid beszélgetésből az is kiderült, hogy a film több szereplőjét valódi, létező emberekről mintázták (például a szamárimádó nőt – hát ezt sem hittem volna!), egy bábu elkészítése pedig kb 800.000 forintba kerül. Ezért is tartott hat évig a film elkészítése: epizódonként össze kellett rá szedni a pénzt.
 

A Cité Soleil kísértetei aktualitását főként a valóság adja (hiszen ez egy dokumentumfilm akar lenni), mégis van egy filmes előképe, amelyhez hasonlítani lehet, mégpedig az Isten városa, egy valódi történeten alapuló brazil játékfilm, amely akkorát robbantott 2002-ben, hogy máig jól emlékszünk rá: tökös, stílusos, vad film volt, amely egy mellékes tulajdonsága – a történet igaz! – miatt ütött, mint egy mázsa tégla. A kényelmes tespedtségben apró problémáikon szörnyülködő, saját magukról lélektani, egzisztenciális horror-drámákat készítő jóléti társadalmak hajlamosak elfelejteni, hogy mennyi pokoli, elképzelhetetlen káosznak, bizonytalanságnak és a mindennapi életet fenyegető veszélynek helyt adó zug létezik még a Földön.

Cité Soleil, a Kísértetek Városa maga is az Isten Városához hasonló hely. Haiti fővárosa, Port-au-Prince egyik sűrűn lakott nyomornegyedét hívják így, ahol még egy tizenéves kisgyerek is könnyen fegyverhez juthat és mindenki cannabist szív (az ENSZ szerint a legveszélyesebb hely a világon). Főszereplőink az említett városrészben nagyrészt teljhatalmat gyakorló fegyveres banda, a chiméres (szellemek) két vezére, 2–Pac és Bily. A rendőrség, katonaság gyenge, használhatatlan, a nyomornegyedben pedig még kórház sincsen, akinek problémája van, a vezérekhez vagy a külföldről érkezett önkéntes szociális munkásokhoz fordulnak (ilyen például Lele, a fiatal francia nő). Az országot irányító diktátor, Aristide, akikkel a chiméres lepaktált (az egyezség kölcsönösen védelmükre szolgált), néhány éve lemondott, ez persze elég kellemetlen helyzetet teremtett a főnökök számára.

A kamera végig testközelben marad 2Pachoz és Bilyhez (van ám 50 Cent becenevű bandatag is a filmben…), akik sokszor személyes dolgokról vallanak, máskor ügyeiket intézik és figyelmet sem vesznek az operatőrről, sőt még a Haitiből érkezett amerikai zenész, Wyclef Jean is megjelenik néha egy telefonbeszélgetés idejére a vásznon, mintha csak azt akarná jelezni, mennyire valódi, kézzelfogható történet ez. Persze az új szerzemény meghallgatása után ő ülhet elérzékenyülve a nappalijában, míg a vonal túlfelén a kagylóba szövegelés helyett továbbra is fegyveres erőszak és kivagyiság lesz a haiti-i 2Pac mindennapos kenyere...

A legnagyobb probléma a filmmel egyértelműen a történet hiánya. Akármekkora pofátlanság is, mégis azt kell mondjam, hogy hiába a rengeteg valódi, gyakran igen megdöbbentő helyzeteket ábrázoló felvétel, a valóságshow-kat megszégyenítően magas szenvedési ráta, a Cité Soleil kísérteteiben sok az érdektelen üresjárat. A sok tört angolsággal előadott magyarázat és a nevek feliratozásának ellenére nem igazán áll össze világos kép a főszereplők életéről vagy jelleméről, de különben is, kit érdekel a két bandavezér szerelmi élete? Mert azzal a rendező sokkal többet foglalkozik, mint a bűntetteikkel, a diktátornak végrehajtott mocskos munkákkal vagy éppen a felszabadulás utáni káosszal és az amerikaiak figyelmét kijátszó önbíráskodásokkal. A kommentárok és a rendezői jelenlét más eszközeinek hiánya pedig önmagában nem szavatolja a szubjektivitás elkerülését!

A valóságot megmutatni nehéz, mert objektívnek kell lenni, informatívnak és mindezek mellett izgalmasnak. Ebből jelen esetben csak a harmadik teljesül (egy kis jóindulattal… én azért sok helyen unatkoztam), így még azt is merem állítani, hogy az Isten városa játékfilmként is jobb doku, mint a Cité Soleil. A témával való ismerkedésnek vagy figyelemfelkeltőnek mindenesetre kiváló (az interneten sok érdekességet lehet olvasni a témáról).