Aljas és pofátlan agymenés a Terrorbolygó, mint ahogy az egész Grindhouse project az. A recept ugyanis amiből dolgozik, olyan, hogy egy igazi horrorgeeknek már az összetevők felsorolásától muszáj elcsöppennie, függetlenül attól, mi sül ki a végén belőle. Gennyedző fejű zombik, géppuska lábú sztriptíztáncos, heregyűjtő tudós, pszichopata orvos, őrült babysitter-ikrek, leszakadó testrészek, szökőkútként spriccelő artériák és egyéb jóságok. Ha a végén ebből valami értékelhető születik, az jó, ha valami szar, az még jobb. Veszteni ilyen leosztásból lehetetlen. Rodriguez (és persze Tarantino) számára soha nem volt ilyen kényelmes a rendezői kempingszék.
Nem irigykedem persze, mind a két hivatásos mozibuzi megérdemli, hogy azt csinálhasson a vásznon, amit akar, nézőként pedig magam is lelkesen dagonyázom a celluloid-szemétben. Csupán jelezném – hátha más is így van ezzel – hogy az egyöntetű ovációba nálam egy kis rosszérzés is vegyül, a tudat, hogy ilyen könnyen kiszámíthatóak és lekottázhatóak a mainstreamtől elvileg távolabb álló közönség vágyai, egy kicsit zavaró. Hasonlót akkor éreztem legutóbb, amikor a Sin City-t már a leforgatása előtt kultfilmnek kiáltották ki.
A Grindhouse attól más, hogy nyíltan felvállalja missziós jellegét. Azon lehet vitatkozni, hogy megérdemlik-e a 70-es, 80-as évek trash-, exploitation és B-filmjei az efféle vizuális emlékműveket, de az tény, hogy a grindhouse nevet és jelenséget pár évvel ezelőttig kevesen ismerték. Nagy költségvetésből és sztárokkal viszont nem lehet igazi grindhouse mozit csinálni, így Tarantinóék maximum a hangulat megidézését vállalhatták.
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a kolléga is mondja, ő mindig is az volt, már az Alkonyattól pirkadatiggal bebizonyította ezt (persze Tarantino is, mivelhogy ő volt a forgatókönyvíró), csak akkor még a kapcsolódó PR-szöveg hiányzott.
A Terrorbolygó tehát szinte hibátlanul vacak film. A trashhangulatot elsősorban a precízen adagolt dramaturgiai következetlenségek, és a fő cselekményszervező elemként funkcionáló gore adják. Mindez a legízletesebb camp humorral leöntve. A sztori alapja a Return of the living dead című zseniális zombiparódiából lehet ismerős, de az expertek tucatnyi más klasszikusból gyűjthetik össze a kisebb-nagyobb idézeteket és nyúlásokat. Dióhéjban a lényeg: egy katonai támaszponton, másfél köpésnyire egy kisvárostól, olyan gáz kerül a levegőbe, ami vérengző zombivá változtat mindenkit. A többi kitalálható. A főhősök szerepére RR jó érzékkel válogatta ki a színészeket, érthető módon nem az alakítás Orson Wellesi mélységei voltak a lényegesek, hanem a humorérzék és az egyéni karakter. Rose McGowan és Josh Brolin a két legnagyobb telitalálat, de a mellékszereplőkkel sincs gond, még Tom Savini cameoja is rendben van. Egyedül Freddy Rodriguez helyett tudtam volna elképzelni egy fajsúlyosabb arcot az ügyeletes badass szerepére. És Naveen Andrews (a Lost Sayidja) is elég halvány teljesítményt nyújt az őrült biokémikus szerepében, bár lehet, hogy ő rendezői utasításra ilyen rossz. Még egyszer: hibázni ebben a filmben lehetetlen.
Ami a Terrorbolygó és a Halálbiztos kettőbe vágását illeti, nem tartom indokoltnak a reklamációkat. Egyrészt nehéz olyasmi után nosztalgiázni, amit nem élhettünk át (itt Európában legalábbis), másrészt agyzsibbasztásból számomra ez a másfél óra épp elég volt. Bármilyen viccesek is azok a vérengzések és pörgősek az akciójelenetek (RR-nek kisujjában a szakma), a kontrolálatlan vizuál-maszturbációtól is csömört lehet kapni egy idő után. A Tarantino filmmel együtt pedig már valószínűleg nem csak az ülőgumók sínylenék meg azt a 190 percet, de az egész túlpörgetett retro-élmény hamissága lelepleződne. Ami ugyanis szar, az akkor is szar, ha könnyes szemmel emlékszünk rá vissza később. Tessék szépen valami új szart is csinálni.
Utolsó kommentek