Igen! Ismét! Élőben! A világ legnagyobb sztárjaival! Nézzétek!

Steven Spielberg, akit annak idején korunk nagy mesélőjeként emlegettek (annak idején – ehhez a titulushoz már rég nem méltó), sosem ment a szomszédba egy kis szentimentalizmusért. Mindig késztetetést érzett rá, hogy a lehető leghatározottabban, legközvetlenebbül közölje a nézővel, hogy éppen mit kell éreznie, képi és zenei eszközei egyszerűek és egyértelműek voltak – és igen, általában hatásosak is. Többek közt pont ennek köszönhette sikerét, annak ellenére, hogy életműve tele van olyan alkotásokkal, amikben a szentimentalizmus túlcsordult, és kevés híján megfojtotta a filmet. De olyan messzire ritkán ment, mint az első világháború forgatagában hánykolódó ló történetével. Ennyire gátlástalanul, erőszakosan, kétségbeesetten és szégyentelenül talán még sosem manipulálta a nézőt. A Hadak útján Spielberg legprimitívebb filmje.

Amit Reznor és Ross kreált David Fincher filmjéhez, az nem zene, hanem egy hangeffektsáv, aminek felhasználása az egyes jelenetek alatt majdnem esetleges. De erről később, kezdetnek nem árt, ha kicsit körüljárjuk ezt a jelenséget – mert ez már az. Jelenség, ami A tetovált lányon is túlmutat. A probléma, hogy mindaz a hype, ami a bombasikerű könyvből készült filmmel együtt az egész soundtracket övezi, nem csak túlzó, de ráadásul káros is. A Nine Inch Nails tagokat úgy ünneplik, mintha legalábbis forradalmasították volna a filmzeneipart, és erre maguk is rájátszanak, amikor olyan kijelentéseket tesznek, mint hogy a hollywoodi szimfonikus zenék túl sematikusak. Nem mintha nem lenne igazuk (emiatt az „instant zenés” beütés miatt már ebben a rovatban is keseregtem korábban, és a cikk második felében is visszatérünk rá), de az arrogancia, amivel e trend alól a saját munkájukat exkuzálják, arcpirító. Megmondom, miért: Reznor és Ross nem talált fel semmit, nem forradalmasított semmit, ambientes, hangeffektszerű score-okat évtizedek óta írnak filmekhez (főleg, de nem kizárólag alacsony költségvetésűekhez), és az övék egészen pontosan semennyire nem emelkedik ki ezeknek a nagy átlagából, sem tematikailag, sem minőségileg. Pusztán arról van szó, hogy két körülrajongott rocksztár „merészen” kilépett a komfortzónáján kívülre, és példátlanul brutális marketingkampánnyal támogatva lerohanta a filmzenei piacot, ahol agyba-főbe dicsérik, amiért művük más, mint a többi – pedig valójában nem az.

Ironikus, hogy Humphrey Bogart leginkább úgy él a köztudatban, mint egy cinikus, acélos, elnyűhetetlen „tough guy”, és kritikusai éppen azt vetik a szemére, hogy más szerepet nem is tudott meggyőzően hozni – miközben pedig legkiemelkedőbb alakításai pont akkor születtek, amikor kirángatták őt ennek a típusfigurának a keretei közül. Gondoljunk csak a Magas Sierrára vagy A Sierra Madre kincsére – és a Magányos helyen (In a Lonely Place) című 1950-es film noirra. Az alapvetően jólelkű és kedves, de iszákos és félelmetesen hirtelen haragú, lecsúszott forgatókönyvíró bőrében Bogart olyan esendő, érzékeny, sebezhető és kiszámíthatatlan volt, mint soha máskor.

A legsötétebb óra

A Timur Berkmambetov nevével fémjelzett inváziós sci-fi horror írója John Spaihts, akinek ez volt az első forgatókönyve – ez csak azért érdekes, mert a második meg a Prometheus (Damon Lindeloffal közösen). Szóval, mire számíthatunk ez alapján az év egyik legjobban várt filmjével kapcsolatban? Lapos karakterekre, egyenetlen, széteső cselekményre, az érzelmi-dramaturgiai kohézió teljes hiányára, néhány jó ötletre, viszonylag korrekt atmoszférára – nem túl bíztató. A legsötétebb órának mindemellett menthetetlen olcsóságszaga van, és a különös, földönkívüli ellenséggel vívott gerillaharc ugyan folyamatosan szolgál kellemes momentumokkal (mint a ruszki bárpultos, akinek első dolga a fenyegetés megjelenésekor nem a menekülés, vagy a fedezékbe bújás, hanem a molotov koktél hozzávágása: welcome to Russia, bitch), de soha nem képes összeállni egy nagy, élvezhető egésszé. A labdát a folytatásnak azért persze feldobják – de minek?

Villámpillantást vetek a Shanghai, a White Tigress, a Lucky Luke és a Dédé című képregénysorozatok egy-egy kötetére.

Az utóbbi negyven év európai kultuszfilmjeinek legérdekesebb figurái közé tartoznak Richard Stanley (Dust Devil, Hardware) és Robin Hardy (Wicker Man, Wicker Tree) rendezők, akiknek lehetőségük adatott a legutolsó Fantasia Filmfesztivál keretében egymással elbeszélgetni. Horrorrajongóknak, és úgy általában a kultfilmek szerelmeseinek kötelező az alábbi videó.