Feltételezzük, hogy az evolúció pozitív irányba tart, vagyis az ember fejlődik, idővel jobb, okosabb, alkalmazkodóképesebb, életrevalóbb lesz – de ki garantálhatja, hogy ez valóban így van? Nem meglepő módon, Dick szerint senki. Bár A Frolix-8 küldötte messze van attól, hogy a szerző legjobbjai közé soroljuk (pedig azokban az években született, amikben a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, az Ubik, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? és a Kamera által homályosan), mondjuk inkább, hogy a mennyiségileg és minőségileg is gazdag életmű középmezőnyének erősebbik halmazába tartozik, az vitathatatlan, hogy tele van nagyszerű ötletekkel, gondolatokkal, amiken elmélázhat az olvasó, miután letette a könyvet. De hát a szerzőtől ez nem újdonság.

A jövőben az emberiség három kasztba sorolható. Vannak a Régiek, vagyis az átlagemberek, akik olyanok, mint mi, a Szokatlanok, akik bizonyos különleges képességekkel rendelkeznek (telepátia, telekinézis, jövőbelátás) és az Újak, akik fejében kiemelkedő kognitív képességeiknek köszönhetően olyan gondolatok cikáznak, amiket a Régiek felfogni sem képesek. Az Újak és a Szokatlanok, bár a Föld népességének csak kis részét teszik ki, magabiztosan, vasmarokkal uralkodnak. Csakhogy a Régiek közt van egy negyedik kaszt, az Ellenállóké, akik önmagukban nem sok vizet zavarnának, ám vezetőjük, prófétájuk, Thors Provoni most, hosszú évek után visszatérni készül a kozmoszba tett útjáról – és állítólag egy idegen lényt hoz magával, hogy annak segítségével söpörje el a karhatalmat.

Az égen sötét, baljós felhők gyülekeznek, alattuk lovasok vágtatnak – vihar jön. Szeles, esős, korokat, szokásokat, embereket elsöprő, történelmi és morális. De egy maroknyi ember még utoljára megáll a viharral szemben, megveti a lábát, és nem enged. És inkább törik, mint hogy hajoljon. Akira Kurosawa 1954-es szamurájfilmje túl van az akciófilm címkén, túl azon a kategórián, amit a „klasszikus” szó jelöl, hatását a mozgóképes művészetre nem lehet eltúlozni. Nemzedékek meghatározó alkotóit ihlette meg, hivatkozási, viszonyítási alap, vizuális és tematikai mérföldkő, kortalan, univerzális, örökérvényű, vagy mondhatnánk úgy is, kissé direktebben és profánabbul: a világ egyik legjobb filmje.

Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...

Szóval öregszem, na. A Drót egy epizódja nagyobbat üt, mint egy James Bond-film, a Sin City-t gyerekfilmnek látom egy régi olasz vagy francia krimihez képest - és, mielőtt teljesen elfelejteném, miről is kezdtem írni: igaza volt Tandorinak (kit a könyv hátulján idéz a kiadó), Simenon tényleg zseniálisan jól ír.

A leleményes Hugo

Fel nem foghatom, mi vitte rá a Paramountot, hogy cirka 170 milliót tapsoljon el egy Martin Scorsese rendezte, a ’30-as évek Párizsában játszódó gyerekfilmre, ami valójában nem gyerekfilm. És hiába próbálta a reklámkampány színes-szagos-izgalmas-látványos ifjúsági kalandnak beállítani a Brian Selznick illusztrált regény – képregény hibridjéből adaptált Hugót, nem az. Az összes, a kellemesen, klasszikusan, stílusosan ráérős expozícióban belebegtetett fantasztikum valójában a múlt és a filmkészítés varázslatos világába vezet, a mozi hőskorába, pionírjainak idejébe, amiről Scorsese – hasonlóan A némafilmes alkotóihoz – kicsit szentimentálisan, kedvesen és szinte gyermeki lelkesedéssel beszél. De a kicsiknél ezt valószínűleg jobban értékelik a nagyok (én mosolyogva néztem), ami a mozipénztáraknál meg is látszott. És bár A némafilmes tartalmi-formai egységének bravúrjával a Hugo nem tud versenyezni, az mindenképp a javára írható, hogy roppant ügyesen állítja a modern technikát a múlt megidézésének szolgálatába – konkrétan a 3D-re gondolok, ugyanis Scorsese filmje az egyetlen az utóbbi időben, aminek plusz dimenziója tényleg megéri a magasabb jegyárat.

A Zsiráfablak az O betűtől folytatódik és aki esetleg lemaradt a Direkt Fanzin kiállításáról, az most bepótolhatja, legalábbis az R betűig, méghozzá a szerzők kommentárjával, amellyel kifejezetten a Geekz kérésére látták el a műveiket. Lássuk akkor, mivel helyettesítették a srácok az újgenerációs Ablak-Zsiráf betűit!

A DC-nek végül mégis jót tett a szeptemberi relaunch. Értem ezt olyan szempontból, hogy több színvonalas képregényük van most, mint tavaly ilyenkor volt – plusz elintéztek maguknak egy gigantikus financiális boomot, ami ugyan hónapról hónapra apad, de sokkal kisebb ütemben, mint arra számítani lehetett. Azért a pozitív felülütéshez gyorsan hozzáteszem: a relaunch után sem szalonnából van a kerítés DC-éknél. Amellett, hogy a jó címek közé bőven keveredtek közepesek és azoknál is rosszabbak (ez persze várható volt), aligha érte el a kiadó azon hangzatos céljait, hogy új vevőket csábítson a képregényeihez, illetve, a képregényhez, mind médiumhoz általában, és hogy egy olyan line-t indítson, amiben mindenki, azaz nő, férfi, fiatal, idős, megtalálja a maga kedvenceit.

Hogy ez mennyire így van, azt a neves amerikai marketing és reklámkutató cég, a Nielsen Company DC által rendelt felmérése is igazolta. Aszerint az olvasók mindössze 5%-a új a képregények világban (ami pozitívum, hogy a 95%-nyi régi olvasó közt vannak olyanok is, akik most tértek vissza a comicokhoz), mindössze 7%-uk nő, és mindössze 2, azaz kettő százalékuk van 18 éves kor alatt. (Az általános, szomorú tény, hogy a szuperhősök már nem nagyon hoznak be új olvasókat – diverzifikálásra van szükség, és abban a DC egyáltalán nem jeleskedik.) De ennyi elég a statisztikákból, a pro és kontra érvekből, lássuk, milyenek maguk a képregények, most, fél évvel az újraindulásuk után, amikor legtöbbjükben már befejeződött az első sztori. Rövid leszek, úgyhogy csoportokra bontom a sorozatokat.

Március 22-én, este 7 órától a Magyarhangya vetíti a Chillerama című csodálatos trashhimnuszt (igen, az ott a képen egy óriásspermaszörny) a Sirály pincéjében (Király utca 50.), utána pedig Sepsi Lászlóval és Kubiszyn Viktorral beszélgetünk mindenféle gusztustalan, illetlen, úriemberekhez és hölgyekhez nem méltó témákról. Belépő 400 Ft. Gyertek!