Most induló KIBERKEDD című rovatunkban klasszikus és kevésbé ismert sci-fi műveket rántunk virtuális mikroszkópunk alá,különös tekintettel cyberpunk filmekre, könyvekre és képregényekre. Kommentben hadba szállni és célpontokat ajánlani ér!

Van Örkénynek egy egypercese, mely a lényegi cselekmény, leírás, sőt a kerek, állítmányt tartalmazó mondatok teljes elvonásával a történetmesélést puszta alkotóelemeire redukálja: a helyszín-elemek, tárgyak és események tételes felsorolása (kerékpárnyom, kiáltás, amalgámtömés) még kirakósjátéknak is kevés, nincsenek támpontok, a jelenet sokadik deriváltjából nem előállítható, százféleképp összeilleszthető darabokban hever előttünk.

A Cypher persze nem tör a narráció mibenlétét boncolgató groteszk remekmű babérjaira, melyeket akár Umberto Eco is megirigyelhetne, a párhuzamot csupán az említett csavaros, nagyravágyó, ám meglehetősen kis költségvetésű alkotás inkoherenciája, vázlatossága kínálja fel. Aprólékosan elmesélt, menekülési lehetőséget nem kínáló kontroll-, megalo- és infomán disztópia helyett stílusosan tálalt leltárt kapunk, mely nagy mértékben elvárja a nézői, a történetmesélővel szembeni gyanakvás félretevését. De nem akarok igazságtalan lenni, sem bárkit elijeszteni az amúgy is sovány választék eme vitathatatlan jogosságú képviselőjétől: a film minden hibája mellett szerethető, és bőven rendelkezik vitathatatlan érdemekkel is.

Még mindig nem tudni, kit játszik Benedict Cumberbatch, viszont hiába próbálom visszafogni magam, hiába nem tetszett az első rész, egyre lelkesebb vagyok, a film egyre faszábbnak tűnik. (Az Imaxban vetített 9 perces preview sem kutya!)

Idén is megrendezzük a Geekz karácsonyi ivászatát a Helvécia Sörözőben, amelyre várjuk olvasóinkat is! Aki jönne, kérjük jelezze emitt Facebookon, hogy tudjuk, hány potenciális részegre számíthatunk!

Tarantino 20 éve bombázza filmjeivel a popkultúrát, és nagyjából azóta megy a vita a munkássága eszmei értékéről: eredeti, amit csinál, vagy csak olcsó mímelés, esetleg frappáns hommage? A szembenálló felek alkotta frontvonalak lényegében mozdulatlanok, de időről-időre szerencsére felbukkan az állóháború perifériáján egy film (akár maga Tarantino homályba burkolózó „közreműködésével”, ami jelen esetben nagyjából annyit takar, hogy a haverok megkérték, hadd használják fel a nevét a marketinghadjáratban), aminek, szánalom, csupán az indokolja a létjogosultságát, hogy képes viszonyítási pontként szolgálni.

Avagy: talán azért nem tudott egyetlen más „Tarantino” sem kiemelkedni a filmesek tömegéből az utóbbi két évtizedben, mert rajongónak lenni, és erre alapozva ismert stílus/történet/műfajelemekből összeharácsolni egy mozgóképet, így, önmagában még édeskevés. (Hint: itt mutat a pálca a tárgyalt film power point prezentációban megjelenő címére.)

A Fáktáp Filmklub a Geekz legújabb kezdeményezése, de ne aggódj, nem kell kitenned a lábaidat a hidegbe ahhoz, hogy részt vehess benne! A Fáktáp Filmklub 100%-ban internetes: annak, aki be akar szállni, csak annyit kell tennie, hogy most vasárnap 20 órakor elindítja a gépén az 1987-es keltezésű The Masters of the Universe-et (hogy honnan szerzed be, az totálisan magánügy.) Én az angol változatot gyűröm majd. Míg a film megy - meg utána, meg akár előtte is - kommentelhetitek ezerrel (valahogy majd megpróbálom ide kötni a twitter accountomat addig, bár hogy az hogy megy, még nem tudom, lehet hogy én is csak simán a kommentekbe írom a megjegyzéseimet.)

A tökéletes időzítés megkönnyítéséhez ajánlom az elnyűhetetlen pontos időt. Reméljük ez a kísérletünk bejön annyira, hogy a Fáktáp Filmklub hosszútávon is életképesnek bizonyuljon.

Charming városában semmiféle bűn nem kerül megbocsátásra, gaztett vagy sérelem feledésre. Akik szeretteiket temették el, akiket megaláztak és kisemmiztek, előbb vagy utóbb következetesen behajtják a számlát, kerül, amibe kerül.

A Sons of Anarchy ötödik évadja újabb következetes, férfias lépés a legsötétebb végzet felé.

A sorozat legfontosabb karakterei mindig is ellentmondásos figurák voltak, de a folyamatos fenyegetések és konfliktusok miatt egyre látványosabban torzulnak a jellemek, és Kurt Sutter egyre leplezetlenebb módon, a maguk legbelső valójában, ordas gecikként ábrázolja a szereplőket. A SAMCRO lendületes tempóban fogyatkozó tagsága immáron nem italozó-motorozó-csajozó keménycsávók vagány dalárdája, csupán Harley-Davidson típusú motorkerékpárok felett tulajdonviszonnyal rendelkező, bármilyen aljasságra kész, agresszív bűnözők érdekszövetsége. Végleg odalett a testvériség és a barátság, csak feszültség, undor és remegve vigyázott, mocskos titkok maradtak. A nagy becsben tartott halálfejes color a helyzet jelenlegi állása mellett már semmit se számít, ezt az MC-t a legjobb esetben is csak a közös veszteségek traumája és a külső ellenségek által gerjesztett félelem tartja egyben. Jax egyetlen olyan cselekedete, ami lojalitásról tett volna bizonyosságot, sokkal inkább fakadt hideg számításból, mint bajtársiasságból: bár vállalhatatlanul ocsmány húzás lett volna, ha az egyik veterán tagot kiszolgáltatja a suvickos pofázmányú, sima modorú keresztapának, szemrebbenés nélkül tette kockára testvére életét, mert faltól-falig ki akarta játszani a helyzetben lévő lehetőséget – hogy méltó bosszút állhasson a nevelőapján.

The Amazing Spider-Man #698-699

Történet: Dan Slott
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics

Leszek olyan jó fej, hogy még a 698-as szám poénját sem lövöm le, bár akit érdekel, az valószínűleg már rég elolvasta, és egyáltalán, aki szokott nézelődni képregényes témában az interneten, az jó eséllyel belefutott már a spoilerbe. A Pókember körül mindenesetre óriási a zsongás az utóbbi hetekben, a rajongók egyik fele szobrokat emel Dan Slottnak, a másik fele a képmására gyártott voodoo-babákat szurkálja, és égeti. Én egyiket se csinálom, de csak azért, mert pocsék szobrász vagyok. Az a könnyedség és elegancia, amivel Slott a képregény nagy részében megvezette az olvasót, az az árnyalatnyi, mégis világot jelentő különbség, amivel a főszereplő már jól megszokott narrációját írta, az a szenzációhajhászástól meglepően mentes leleplezés, ami a maga visszafogott, mégis brutális módján vágta gyomorszájon az olvasót, egész kis formai bravúrrá tette a 698-as számot. A jubileumi 700. füzetben kulminálódó sztori második része a nagy reveláció mögötti „hogyan” kérdést válaszolja meg, és hiába csak egy magyarázkodás a képregény majdnem fele, mégis piszkosul izgalmas – Slott nem csak baromi jó író, de ráadásul az abszolút ideális Pókember-író. Töviről-hegyire ismeri a karaktert, láthatóan imádja is, úgyhogy ha ő passzírozza be egy olyan durva szituációba, amilyenhez hasonlóban – 50 év ide vagy oda – még nem láthattuk, akkor biztos lehetsz benne, hogy abból egy átkozottul jó képregény lesz. A tempó, a feszültség, a főhős tetteinek moralitása mind helyükön vannak, és hiába mainstream, hiába szuperhős, hiába fél évszázad, hiába Pókember, az egészből valahogy egyszerűen, totál kielemezhetetlen módon hiányzik az a tipikus érzés, hogy „a végére úgyis minden rendbe jön”.
(Rusznyák Csaba)