„Dögvész vagy. És én a gyógyszer.” Az amúgy igencsak gáz dumákkal teletömött filmnek ez az örökbecsű sora ott díszeleg a poszteren is, ami olyan eszméletlenül szupercool, hogy azt sem tudom, hol kezdjem méltatni. Stallone szerelését, napszemüvegét, géppityuját, laza testtartását, arckifejezését a VHS-korszakon érlelődött szem számára csodálatos stílussal ruházza fel a vörös-fekete színvilág, és igen, tudom, hogy nagyjából a Terminátor plakátját nyúlták le, de a rohadt életbe is, ez sokkal faszább annál. Egyébként a film Paula Gosling Fair Game (illetve néha Running Duck) című könyvéből készült (a szkriptet maga Stallone írta, és Joel Silver is csinált belőle egy adaptációt William Baldwinnal és Cindy Crawforddal 1995-ben (Fair Game – Tiszta játszma). Ebben eredetileg szintén Stallone játszott volna, gyanútlanul, de gondolom, valaki még időben szólt neki, hogy ezt a filmet egyszer már leforgatta alig 10 éve, így inkább elegánsan elsomfordált. Mindkét film, a Fair Game és a Cobra is meglehetősen szar. Csak utóbbi szórakoztatóan az.

Folytatjuk korábbi, tárhelyproblémák miatt elveszett podcast-epizódjaink feltöltését. Ebben a részben Selmeczi Nóra, Rusznyákdzsí és jómagam a címben felsorolt filmeket ekézzük (vagy épp dicsérjük.) Az adás legelején elhangzik, hogy ez a második epizód, ami óriási tévedés.

„Miért nem hiszel Istenben?” Az ateizmusát büszkén vállaló Ricky Gervais-nek szokták nekiszegezni ezt a kérdést (és különféle változatait) a twitteren. A jeles komikus válasza: „Pont azért, amiért te sem hiszel az összes többi istenben.” És tényleg: miért pont abban az istenben hiszünk, amelyikben? Más népek vagy a letűnt korok istenei mennyivel kevésbé érvényes istenek, mint a sajátjaink? És mi történik akkor, ha egy nép, egy közösség országot vagy akár kontinenst vált? Magukkal viszik saját isteneiket, vagy új otthonukban, új isteneket teremtenek maguknak?

A fenti kérdéseken Neil Gaiman is alaposan elmorfondírozhatott, miután 1992-ben maga is hazát cserélt, és Amerikába költözött. A sajátos road movie-ként is olvasható Amerikai isteneket részben ez az élmény inspirálta, na meg az ötlet, amely szerint az istenek épp olyanok, mint a nyelvek: ha nincs, aki higgyen bennük / beszélje őket, megszűnnek. Így aztán az istenek élete sem éppen játék & mese, nap mint nap meg kell küzdeniük  a létben maradásért, hiszen a hálátlan halandók rendre új istenségek felé kacsingatnak; a Média, az Internet, az Autók és a Pénz urait bálványozzák Odin, Anubisz, Loki, Anansi, vagyis a régi iskola képviselői helyett.

Aki színészkarrierjét gyerekként kezdi, majd kedves kis szőröstalpú hobbithősként ér el a csúcsára, az egész hátralévő életében számíthat rá, hogy bennragad a családi filmek skatulyájában. Elijah Wood ennek veszélyét viszonylag korán felismerte, és már 2005-ben egyrészt vadbarom futballhuligánként, másrészt hátborzongató mosolyú, beteg gyilkosként söprögette magáról a nézői beidegződéseket – és ezzel még mindig nem kompenzált túl. A Maniacban megint sorozatgyilkost játszik, de ezúttal nem mellékszerepben. Az egész film az övé, a téma minden kényelmetlenségével és mocskával, az összes gore-ral, skalpolással, és miután megnézed, rájössz, hogy ha valahol, akkor Wood A gyűrűk urában volt félrecastingolva – mert a csávó egy kegyetlen, beteg kis rohadék.

Mivel júniustól, úgy néz ki, végre lesz időnk rendszeresen podcasteket készíteni, úgy gondoltuk, feltöltjük a korábbi adásokat a jutúbra, a közbiztonság széjjelzilálásának érdekében. Az alábbi linkeken az első 3 epizódot találjátok. A maradék két korábbi epizód a jövő héten kerül majd feltöltésre, lesz róluk bejegyzés is, természetesen.

Artéria #1 - Predator, Eredet, Scott Pilgrim, Preacher

Artéria #2 - John Carpenter, Stieg Larsson

Artéria #3 - The Woman, Attack the Block, Poltergeist

A cikk vendégbloggerünk, Baráth Katalin krimiíró munkája.

Jegyesoktatás Rohadt Ribanccal és Anyu Kedvencével.

Nálatok megvolt már a „csavard vissza a fogkrémes tubusra a kupakot”? És a „te elfelejtetted, hogy ma este anya születésnapjára megyünk”? Esetleg a „nem tudnál ebéd után rögtön elmosogatni, mert úgy nem szárad rá a maradék”? A „már megint elfelejtetted a tejet, ugye?” És a „már megint”-ek, „te mindig”-ek, „nem igaz, hogy”-ok sorjázását legalább egyszer zártad már az epéd mélyéről fölfakadó mosollyal tálalt „meg tudnálak fojtani, amikor ilyeneket mondasz”-szal? Ha a fenti kérdésekre kivétel nélkül dehoggyal válaszoltál, akkor a) nem vagy emberi életforma, b) potenciális pszichopata vagy, c) mars vissza a „Mi a kedvesemmel örök lelkitársak vagyunk!” fórumba.

Azoknak, akik valamelyest jártasak az angol nyelvű kortárs irodalmi életben, Gillian Flynn neve aligha kerülte el a figyelmét. Az amerikai írónő már az első regényével (Sharp Objects, 2006) bezsebelte a két legfontosabb angolszász krimidíj egyikét, a britek által osztogatott Dagger Awardot, a másik szakmailag igencsak mérvadó elismerésnek, az amerikai Edgarnak pedig a döntőjébe szavazták be. (Az utóbbit épp a minap nyerte el a Holtodiglan elől Dennis Lehane a Live By Nighttal.) Második krimijét, a Dark Placest a Publishers Weekly 2009 legjobb könyvei közé sorolta. No és persze mindhárom regény filmjogai elkeltek már.

Mint azt már egy korábbi posztban kifejtettük, a jó magyar sci-fi ritka, mint a fehér holló, ezért nagyon meg kell becsülni, amikor egy profi alkotás születik a zsánerben, ezúttal pedig egyenesen egy Budapesten játszódó neo-noirt kapunk ajándékba, aminek az előzetesét korábban itt már láthattátok. Úgy gondoltuk, nem csak a mi érdeklődésünket keltette fel ez az unikumnak számító vállalkozás, ezért még a film vasárnapi premierje előtt sort kerítettünk egy rövid interjúra az alkotókkal, amiben a képregényből született kisfilm evolúciójának körülményeiről kérdeztük őket.

Bár képregényes körökben téged sokan ismernek, bemutatnád Horváth Áront és jómagadat a Geekz olvasói kedvéért?

Odegnál Róbert: Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, majd forgatókönyvírást és filmrendezést tanultam.  A mostani, A hívó című kisfilmünk alapját adó történetet elég régóta próbáltam már valamilyen filmes formában megvalósítani. A képregény után egy ebben a világban játszódó animációs film ötletével megnyertem a Fade-In treatment pályázatát, illetve bejutottam az I. Magyar Forgatókönyvbörze tizenkettes mezőnyébe is. Horváth Áron, a kisfilm írója és társproducere forgatókönyvíró, a filmiras.hu szakmai oldal egyik szerzője, a Budapest Film tavalyi forgatókönyvíró versenyének harmadik helyezettje, akivel évek óta együtt dolgozunk különböző filmes projekteken.

Horváth Áron: Rólunk a legfontosabb talán mégis az, hogy mindketten tagjai vagyunk a Blue Duck Arts forgatókönyves és filmes műhelynek ( www.blueduck.hu ). Ez egy héttagú, nem csak szakmailag, de barátilag is összetartó csapat, amely immár negyedik éve működik töretlenül, hála Istennek egyre szebb filmes eredményekkel.