A kormányzónak igaza volt. Nincs béke, nincs együttélés, nincs megnyugvás, nincs happy end. Nincs, és nem is lehet, mert ez a világ nem arról szól. Sőt, maga az ember sem arról szól. Egy fegyveres, a rothadó zombikkal teli posztapokalipszist járó, ölő-erőszakoló redneckekből álló banda vezetője nem is szégyelli a dolgot: nem katasztrófaként éli meg a civilizáció összeomlását, hanem lehetőségként, életmódja kiteljesedéseként. Végre levetheti magáról a társadalom képmutató béklyóit, és az lehet, aki mindig is lenni akart: a maga ura, aki elveszi, amit akar. Ember embernek farkasa, most még jobban, mint sok száz vagy ezer éve bármikor. Ez a The Walking Dead realitása, és ezért suhintotta meg a Kormányzó azt a katanát a kritikus pillanatban, ahelyett, hogy elfogadta volna a puskacsövek kereszttüzében nyújtott békejobbot. Hogy őrült, gyilkos és pszichopata volt? Igen. De nem hülye.

1939. március 30-án bukkant fel az újságosoknál a Detective Comics 27. (a borítón májusi dátumozású) száma, aminek The Case of the Chemical Syndicate című sztorijában Batman először kente el néhány gazember száját.

(A cikk első része itt található.) Bár a múltkori „siránkozással” ellentétben a mostani írásnak az a célja, hogy rámutasson az érem másik oldalára, azaz a szuperhősök jelenlegi helyzetével kapcsolatos lehetőségekre és reményére, azért ahhoz, hogy eljussunk odáig, kénytelen vagyok egy kis további siránkozással indítani. A Marvel és a DC képregényei iránti tisztelet általában véve egyre csökken, és csökken – és nem nehéz megérteni, hogy miért. A kiadók majd’ beledöglenek, hogy menő sorozatokkal álljanak elő, minden a vagány koncepciókról és a monumentalitásról szól (ld. még: Hollywood), csakhogy közben szem elől tévesztik azt a célt, amit a ’80-as évek paradigmaváltó művei után tűztek ki maguk elé. Jelesül, hogy a képregényeiket, illetve a szuperhősöket úgy általában, komolyan vegye a nagyközönség, hogy legitim művészi formát faragjanak belőlük.

Az iszlám országokban kapásból betiltották, a keresztények meg jó eséllyel a hatkarú kőóriás-angyalokat látva fognak kiesni a székükből, amik Sauronhoz méltó vehemenciával aprítják a Noé bárkáját ostromló hadsereget. Darren Aronofsky eddigi legmainstreamebb filmje egy új állatfajtája a bibliai adaptációknak. Nem valami háromórás, ömlengő felolvasóest („ááh, hú, de jót aludtam… hé, ez még mindig megy?”), nem is a rendező brutalitásfetisizmusát kielégítő korbácsolás- és megfeszítésmaraton („jó, értem, sokat szenvedett, felfogtam, tényleg”), és nem is az alapanyagot merészen, provokatívan és ügyesen újragondoló dráma (Krisztus, az ember). Hanem egy fantasybe (mármint, érted: még többe) oltott hollywoodi látványfilm, amire bőven elvertek annyi lóvét, hogy a végeredményt rá kelljen szabni a mai, blockbusterekkel kényeztetett (vert?) fiatalság igényeire. Csata! Könnyek! Szerelem! Dráma!

Ritka, hogy egy író fejlődését olyan pontosan nyomon lehessen követni egyetlen címen, mint Mike Mignola esetében. A legtöbben több minin és sorozaton, több karakteren, sőt, akár több stíluson esnek át, mire elérnek karrierjük csúcspontjára, de ő kivétel. Nem mintha a Hellboy-képregényeken kívül nem lett volna más említésre érdemes munkája (elég csak az Eisner-díjas Amazing Screw-On Headre vagy a Baltimore-ra gondolni), de tény, hogy bármivel is áll elő, élete főműve mindig a vörös pokolfajzat marad, akinek mitológiáját most már éppen 20 éve építgeti. Eleinte (Seed of Destruction) még John Byrne-ra bízta az írói teendőket, aztán első saját próbálkozásában (The Wolves of Saint August) nehezen találta az arányt a dialógusok és az akció között, és amikor belejött a történetmesélés fortélyaiba, még mindig más sztorikra (folklórra, legendákra) támaszkodott. Majd jött a The Right Hand of Doom, amiben gyönyörű visszafogottsággal mélyítette el Hellboy karakterét, és a Conqueror Worm, ami írói potenciáljának kiteljesedését, és a széria máig egyik legnagyobb fordulópontját hozta.

A történet a második világháborúban kezdődik, amikor a nácik némi okkult hókuszpókusz után egy kapszulát lőnek ki az űrbe, annak ellenére, hogy a rejtélyes Lobster Johnson (azóta maga is saját sorozatban hasít) megkísérli útjukat állni. 61 évvel később a B.P.R.D.-nál feltűnik pár embernek, hogy az akkor fellőtt kapszula épp visszatérni készül a Földre, méghozzá pont annak a kastélynak a tetejére, amiből kilőtték. Jól el is küldik a helyszínre Hellboyt, és a csapathoz időközben csatlakozott Rogert (a homunculus a Wake the Devilből, aminek ez a kötet így a folytatásaként is felfogható), hogy ugyan nézzenek már körül, mielőtt a kapszula megérkezik, és esetleg valami nyálas, ocsmány és rosszkedvű mászik ki belőle.

Napjainkban zombifilmet is fröccsenő vér és szakadó hús nélkül tálalnak nekünk, a vásznon ábrázolt brutalitás általában csak úgy megengedhető, ha a végtelenségig stilizálva, a valóságtól elemelve kerül bemutatásra. Kivételek csak ritkán akadnak (helló, Snowpiercer), a bevett gyakorlat szerint egymás húsát csak vérfarkasok, vámpírok, vagy mutánsok téphetik. Hátborzongatóan bizsergető érzés visszanézni 1999-re (nem is volt az annyira régen, ugye?), amikor egy mozifilm nem átallott a kannibalizmust választani témájaként, ráadásul idézőjelek nélkül, a maga iszonyatos pőreségében, tabumentes realitással ábrázolta azt. Általában a korhatáros ijesztgetés, vagy a függetlenek gyakran öncélú gore-maratonjai között választhatunk, a Farkaséhség (Ravenous) azonban a klasszikus kalandfilmek erényeit bátor kísérletező kedvvel kombinálja, olyan sötét, tűpontos képet adva az ember-állat valódi természetéről, melynek befogadása a legedzettebb nézőt is próbára teszi. Nincs posztmodern játékosság, nincs mellébeszélés, a horror itt minden értelemben egyenesen a gyomorra hat. 

Jó tudni, hogy ez a lenyűgöző civilizáció, amit több ezer év alatt felépítettünk magunknak, még egy globális katasztrófát is túlél majd. Lehet, hogy az egész Föld lakhatatlanná válik, lehet, hogy alig néhány száz túlélő marad, lehet, hogy maga az emberiség, mint faj kerül a teljes kihalás szélére, de maga a civilizáció az utolsó értelmes kétlábú legutolsó lélegzetvételig fennmarad. Jó tudni, hogy még ilyen extrém körülmények közt is mindenkinek meglesz a maga helye és szerepe, hogy a társadalmi berendezkedések és viselkedési formulák változatlanok maradnak, hogy ragaszkodunk kényelmünkhöz, az osztálykülönbségek fenntartásához, és ahhoz, hogy marjuk, tépjük, öljük és irtsuk egymást. Mert, na és akkor, ha itt az apokalipszis, attól még nem kell lemondanunk a vérontás jogáról! Anélkül nem vagyunk semmik.