Annyi remek pillanat van ebben a képregényben, azt sem tudom, melyikkel kezdjem. Supermannel, ahogy a metropolisi csatában (igen, pont olyan eposzi, amilyennek hangzik) két Lex Luthor gyártotta kryptoni-ellenes szuperpuskával megy neki Zod tábornoknak és csatlósainak? Az Acélembberrel és kopasz nemezisével, ahogy világnézetről, inspirációról és moralitásról vitatkoznak, és a végén láthatóan a hős jön ki rosszul belőle!? Nem, megvan: Luthor sötét mosolyával a fináléban, miután elgázosítja, megégeti, majd főbe lövi Zod inváziós seregének egyik tagját, és foghegyről odaveti: „Szóval ilyen érzés megölni egy kryptonit.” A Last Son (ülj le, mert meg fogsz lepődni) persze Supermanről szól. De végül Luthor lesz az, aki ellopja a show-t.

Az ötrészes sztori az Action Comicsban futott 2006-tól 2008-ig (a publikációs időtartam elhúzódásának oka Adam Kubert rajzoló betegsége volt), és Geoff Johns, a DC guruja és Richard Donner, az első, és félig-meddig a második Superman-film rendezője írta. A cselekmény nem sokkal a kiadó univerzumrengető haddelhaddja, az Infinite Crisis után játszódik, de ennek nincs jelentősége, a Last Son stabilan áll a lábán minden előzetes ismeret nélkül is.

Ha Neil Gaiman az osztálytársam lett volna általánosban, valószínűleg vagy azonnal összehaverkodunk, vagy utáltuk volna egymást. Könyvmoly voltam én is, abból a kínos fajtából, aki a focimeccsek és bunyók zajait száz méterről, egy fa alatt olvasgatva szerette hallgatni, és akit a tanárok örökké a pad alatt olvasásért szívattak. Ugyanakkor  sosem volt merszem végleg hátat fordítani a szociális kötelezettségeknek, a semmiről folyó csevegéseknek vagy - később - a közös ebédekre szorítkozó ismeretségeknek. Rémületem magam számára is meglepő, sőt komikus volt, mikor ráébredtem: a felnőtt-társadalom nagy részét ugyanolyan sekély, unalmas emberek teszik ki, akik között gyerekként örökké elvegyülni próbáltam, hiszen végül is pontosan ők nőttek fel és nem változtak semmit, csak tehetősebbek és tán még erőszakosabbak lettek. És nekem még asszisztálnom is kell lelketlen tobzódásukhoz, mert a művészlelkeket megvetik, a gyengéket kinevetik, az érzékenyeket eltapossák...

Túlzok, persze. De Gaiman tehet róla! Úgy húz ki engem bármely írásával komfortzónámból, a megszelídített álmok és letört fantáziák mocsarának békés süppedéséből, mint dugót a palackból. Talán ezért szeretem és irigylem (titkon, szégyenkezve) leplezetlen, sőt már-már pozőr romantikus lelkületét régóta. Ám személyes szimpátiámon felül azért is érvelnem kell gyarapodó életművének fontossága mellett (biztos vagyok benne, hogy a világirodalmi kánonban a legnagyobb fantaszták oldalán fogjuk emlegetni), mert őszinte, nyílt rajongása témái iránt ugyanúgy rettenetesen hiányzik napjaink könyveiből, filmjeiből, sorozataiból, nyilatkozataiból, vicceiből, sértéseiből, párbeszédeiből és érzéki sóhajtásaiból, mint ahogy önkritikus, de irónia-mentes hangneme.

Gaiman - ezért is - hiánypótló.

A filmkészítés, mint köztudott - ha esetleg mégsem lenne az, kérdezze meg a Kedves Olvasó a feltehetően mellette álló elhanyagoltnak tűnő, szarbarna  színű és cigiszagú kardigánt viselő szabadbölcsésztől a belváros bármelyik szabadon választott kocsmájában - időigényes dolog. A világ boldogabbnak vélt felén is gyakran évek telnek el az ötlet felbukkanása (ti. csináljunk filmet kezeslábasba öltözött fickókról, akik unott arccal mindenféle dimenzióátjáró démonokat üldöznek) és a bemutató között. 1983 májusában, amikor Ivan Reitman besétált a Columbia egyik légkondicionált tárgyalójába, az akkor már eléggé ismert rendező is tisztában volt ezzel az egyértelműnek tűnő természettudományos ténnyel. Mégis, amikor Frank Price, a stúdió akkori feje gondolkodás nélkül ("Mondj egy számot" "Harminc" "Oké" - valahogy így hangozhatott a párbeszéd) azt mondja, hogy márpedig '84 június 10-én lesz a bemutató, arra csak egy válasz adható: persze, nincs gond.

„Ó, nézd, a vaksötét, dögszagú pincébe vezető csapóajtó csupa vér! Hé, menjünk, nézzük meg, mi lehet odalent.” Istenemre, ha az átlagember csak feleolyan ostoba lenne, mint az átlag horrorkarakter, az emberiség rég kihalt volna. Már Sam Raimi 32 évvel ezelőtti eredetijének vágóhídmarhái is mindent megtettek azért, hogy mielőbb megdögöljenek, és a Föld intelligenciahányadosa nem sokat javult azóta. Úgyhogy egy darabig azt hiszem, a hírek, kritikák tévedtek: méghogy nincs humor az új Evil Deadben?

Az iróniától a gonosz cinizmuson át a paródiáig mindennek fel van dobva a labda a felvezetésben. Kriptaképű szemüveges hippi? Naná, hogy ő fog felolvasni a holtak könyvéből. Drogfüggő, elvonókúrára érkezett csaj? Persze, hogy ő lesz az egyetlen, akinek rögtön leesik, hogy valami nagy gáz van. Tökös, szótlan, kívülálló fickó? Egyértelmű, hogy ő lesz a sztori hőse. Egymást érő öncsonkítások, végtaglevágások? Ebből muszáj poént csinálni. Aztán az elsőfilmes Fede Alvarez, Raimivel és Bruce Campbellel, mint producerekkel a háta mögött, mindezt végigviszi, igaz, hogy mocskosul véresen és brutálisan, de szárazon és halálkomolyan. Hiába akartam nagyon szeretni ezt a filmet.

Találós kérdés: mit kapunk, ha a második világháború sújtotta Sztálingrádot beoltjuk egy kis Silent Hillel és Ryan közlegény megmentésével? Az év eddigi legjobb könyvélményét! Az Ad Astra kiadó új gyöngyszemmel gazdagította geekszívet megdobogtató palettáját, mi pedig rendkívül hálásak lehetünk Lőrinczy Judit első nagyregényének gondozásáért. Kábé tíz évvel ezelőtt volt egy jókora II. VH-s hullám, boldog-boldogtalan a nagy világégés könyvtárakat megtöltő eseményeit igyekezett minél inkább testközelből visszaadni. Ennek lecsendesedésével kuriózumként hat az Ingókövek, ám értékéhez hozzáad, hogy az akkori dömping idején is igencsak kimagasló helyen emlegettük volna.

Lőrinczy Judit nevét érdemes lesz megjegyezni. Az elmúlt pár év során illusztris médiumokban (Avana, RPG.hu, SFmag.hu, Delta Vision, Galaktika) megjelent számos novella szülőanyjaként az Ingókövekkel egy szép írói karrier egyik mérföldkövét helyezte le. Regénye emlékmű a világháborúban elesett, testileg és lelkileg megnyomorított, elhurcolt, kivégzett és elfeledett embereknek, ám ennél sokkal több is: szédületesen hiteles megfestése egy brutálisan embertelen korszaknak, pártatlan szemszögből, a különböző nézőpontok egymás mellé illesztésével, az emberi sorsok előtérbe helyezésével. Az írónő a dokumentarista stílus fundamentumára biztos kezekkel rakosgatja a líraiság építőköveit, olyan ügyesen, hogy a száraz valóság betonszürke háttere, a háború sújtotta város láthatatlanul kel életre a lapokon, átvitt és – a regény valóságában – szó szerinti értelemben is.

Ha olyan filmet akarsz, ami pofátlanul és gátlástalanul kibaszik veled, mint nézővel, és aztán kényszert érzel rá, hogy köszönetet mondj neki ezért, akkor Johnnie To Drug Warjánál tovább egy lépést se tegyél. Próbálom összeszámolni, hány éve nem láttam kínai filmet, ami ennyire feszes, okos, tökös, gonosz, izgalmas és vicces, de vagy matekból vagyok gyökér, vagy Kína muzsikál nagyon gyéren mostanában – de mindegy is, mert még ha jó kommunista munkaerkölccsel, két kézzel szórnák is a remekműveket a vörös nagyhazából, a Drug War akkor is kiemelkedő teljesítmény lenne.

A finoman szólva is egyenetlen pályájú Neil Jordan második rendezése, az 1984-es Farkasok társasága (nem összetévesztendő Christophe Gans infantilis giccsparádéjával, a Farkasok szövetségével) pontosan olyan, mint az ír rendező eddigi életműve: csapongó, szertelen, minőségét tekintve ingadozó, ugyanakkor kétségtelenül eredeti és jó értelemben véve öntörvényű. Első blikkre, távolról, horrornak vagy fantasynek tűnhet, de csak nagyon felületesen nézve, sőt, műfajilag eleve besorolhatatlan, és sokkal közelebbi rokonságot mutat a '20-as és '30-as évek szürrealista filmjeivel, mint legtöbb kortársával. Alapjául Angela Carter írónő klasszikus népmeséket feldolgozó The Bloody Chamber című novelláskötetének (valamikor az ősidőkben Kínkamra címen itthon is megjelent) három, (vér)farkasokkal foglalkozó története szolgált, melyek között – és így a filmben is - természetesen prominens helyen szerepel a Piroska és a farkas újraértelmezése.