POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 13.
Mi az a mizantróp, Arthur?
Olyan pöcs, aki utál mindenkit.
Nem téged kérdeztelek, nigger.
Igaza van, Samuel. A mizantróp gyűlöl minden embert.
Mi is mizantrópok vagyunk?
Dehogyis. Mi egy család vagyunk.
John Hillcoat ott folytatja, ahol abbahagyta, és ez minimum üdvözlendő hozzáállás. Harmadik, szélesebb körben is komoly elismeréseknek örvendő nagyjátékfilmjében, Az ajánlatban a teljes asszimiláció tarthatatlanságát járta körül. Azt a közösségformáló, ugyanakkor paradox erőt, ami a rokoni vér szava és a törvény betűje között feszül. A bozót-western semmibe merengő zárlata a szükségszerű áldozathozatal ellenére nem áltatott holmi személyes kiengeszteléssel vagy a kollektív érdekek érvényesülésével; a napnyugta tünékeny giccsével Hillcoat eme ellentmondás elégikus szépségét konzerválta.
A műfajkritikai árnyalatokkal is színezett filmben, persze, az idomíthatatlan badass a civilizációs törekvések triviális gátja. Nyilvánvaló, hogy a pszichopata Arthur Burns nyomában legfeljebb meggyalázott asszonyok és eltaposott állkapcsok sorjázhatnak, mint élesebbik élére állított western antagonista, lehet költői és látványos – össztársadalmi haszna azonban eléggé csekély, inkább negatív.
Aha. De mivan a The Roaddal?
Hát hogy itt folytatja Hillcoat: negyedik rendezésében hasonló problematikát feszeget, csak talán messzebb megy. A kataklizma az elvonatkoztatás frappáns eszköze, mely az emberi értékek és viszonyok dekonstrukcióját, vélelmek és tradíciók újragondolását teszi lehetővé. Mindezek alatt ezúttal olyan körülmények következetes megteremtése értendő, ahol már tényleg zavarba ejt és kétséges a szocializáció jelentése és esélye. Olyan szituációt, ahol lehet, hogy a fiú és az apa a minden, a társadalmi szervezettség legmagasabb foka, mert mindenki csak ebben a léptékben tud és mer gondolkodni. Ahol a kannibalizmus erkölcsi dimenzióit csontig szopogatják annak konyhaművészeti vagy csupán élelmezési aspektusai. Ahol mizantrópnak és családnak lenni egy és ugyanaz – az egyetlen és legjobb dolog. Az élet biztosítéka.
A nap fényét áthatolhatatlan felhő takarja, a növényzet haldoklik, a Vég utáni egyetlen állatfaj sotival vagy távcsövessel, két lábon vagy körbelemezelt pickupokkal rója a száraz bozótosokat és kihalt utakat, további túlélők után kutatva. Természetesen. Ebédre. Mindeközben Férfi (Viggo Mosrtensen) és Fiú (Kodi Smit-McPhee) szigorúan diétás étrenden tengődve, feltartóztathatatlanul somfordál délnek, az Óceán felé.
A The Road nyomasztó, paranoid atmoszférája nagyban merít a nyitva hagyott felütésből. Hillcoat a végzetesen sűrített entrópiával való sokkolás János apostoltól Roland Emmerichig ívelő hagyományaival úgy megy szembe, ami túlmutat a legtöbb poszt-apokaliptikus film spórolásán. A nézőnek bombasztikus látvány és magyarázat helyett mindössze a csupasz, monokróm végeredmény értetlen szemlélése marad osztályrészéül. Korhadó erdők ropognak heveny földrengések közepette, kihalt autópályán hajóroncs mállik, az ősz és tél határán rekedt világban ráérősen, ötletszerűen szöszmötöl az enyészet.
A vontatott vándorlás monotóniáját unott ritmikával töredezik a Charlize Theron jelenlétével fémjelzett flashbackek; az anya, az Asszony az akkori Férfi reményvesztett ellenpontja. A balladisztikus szövegkönyvnek hála, az időbeni visszaugrások valamicskével jobban mélyítik a nő hiányát, mint amennyire meleg tónusaival oldják a lépésenként kihűlő jelen eszkatologikus szürkeségét.
Javier Aguirresarobe színszegény képeire mellesleg megkapóan rezonál az inas Viggo Mortensen barázdált arca és fakó tekintete. Talán ő – mármint a Férfi, természetesen – sem tudja, fiával, a Fiúval miért mennek az Óceán felé. De két dologban bízik: lesz a héten mit enni, valamint hogy ha eljön az idő, az utolsó tölténnyel gyorsan és fájdalommentesen elveheti fiának életét – megelőzve a kevésbé figyelmes embervadászokat. Addig gondoskodik és nevel, az emberség (a "Tűz") megőrzésére ugyanúgy, mint kockázatkerülésre, totális bizalmatlanságra vagy épp az éhhalál elfogadására. Az ő karakterében a Halott ember kitartó, de egyre rezignáltabb William Blake-je rémlik fel. Költészete dörrenésnyi, útja visszafordíthatatlan.
A The Road viszont érdekesebb, amennyiben a – szakrális áthallásokkal kissé túlhangsúlyozott – Fiú felől nézzük. A road-movie ebből a perspektívából felmenői, a pikareszk és a nevelődésregény vonásait domborítja meg. Az epizodikus mellékszereplők és felcserélhető kalandok groteszk coming-of-age történetet formálnak, melyben a Fiú naiv, veszélyesen optimisztikus vágyai (a Tűz hordozása) egy embertelen kor valamint a negatív szülői kondicionálás ellenében próbálnak felszínre törni, hogy végül a Candide gunyoros világlátása és a Chihiro-i eltökéltség és helytállás együttesen nyerjen érvényt.
Hogy milyen körülmények között, az más kérdés. Nem volt szerencsém a film alapjául szolgáló könyvhöz, de eddigi olvasmányélményeim alapján komolyan kétlem, hogy McCarthy pont így fejezte be művét. Ugyanakkor megszívlelhetjük Hillcoat - talán szuverén - állásfoglalását is. „Szép dolog az elmúlás. Az a jó benne, hogy elmúlik az is.”
Utolsó kommentek