All-New X-Men #18

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Nagyon nem vagyok kibékülve azzal az iránnyal, amit az X-Men franchise az utóbbi időben vett. Pedig a borzalmas Avengers vs. X-Men crossover után úgy tűnt, jót tesz a mutánsoknak, hogy Brian Michael Bendis veszi kézbe őket. Az Uncanny és az All New X-Men is konkrét, világos koncepciók mentén indult, érdekes felvetésekkel, jó sztoriszálakkal, remek karakterrajzokkal, és Brian Wood saját, a mindenféle aktuális kontinuitási elmebajoktól kevésbé terhelt X-Menje és Jason Aaron teljesen elszállt Wolverine and the X-Menje is egész jónak tűnt (bár utóbbi hamar elkezdett kifogyni azokból a szimpatikusan őrült ötletekből, amik szórakoztatóvá tették). De úgy látszik, az éves kötelező X-crossover, a Battle of the Atom tönkretett mindent a maga röhejesen túlpörgetett időutazásos agyrémével – mert noha az Avengers Vs. X-Men mesterkéltsége is rajta hagyta valamennyire a bélyegét a franchise-on, az utána született sztorik viszonylag jól zsonglőrködtek az örökölt hülyeségekkel. Mostanra azonban minden természetesség, minden spontaneitás kiveszett a sorozatokból, és a legjobban ez pont az All-New X-Menen érezhető. Izzadságszagú minden dialógus a jelenben ragadt múltbeli X-ekkel kapcsolatban, erőltetettek a konfliktusok, nem érezni a karakterek közti problémák súlyát és tétjét. A 18. szám nagyrészt arról szól, hogy a szereplők állnak, és arról dumálnak, hogy mit kezdjenek magukkal, hogy majd jól a sarkukra állnak, megváltják a világot, és megmutatják az embereknek, hogy nem kell félni a mutánsoktól, blablabla – komolyan azt hinné az ember, hogy Bendis ennél valami eredetibb, hatásosabb koncepcióval is elő tud állni. Ja, van itt még egy szerelmi háromszög is (Scott, Jean, Bestia), ami, úgy látszik, kibővül négyszöggé (+Angyal) – pont amire szüksége van a franchise-nak: tini szappanopera. Az ég óvja az X-Men rajongókat, mert a Marvel nem teszi. (Rusznyák Csaba)

„I’ve seen it all counsellor. It’s all shit. It’s all shit.”

Ez egy másik világ. A jogász ezt kénytelen előbb-utóbb elfogadni, és ha már úgyis mindenki ezt szajkózza neki a kezdetektől fogva, akkor minden jog és józan paraszti ész szerint akár „előbb” is lehetne belőle. De nem, „utóbb” lesz. Nem mintha számítana. Már ott elbaszta, hogy beszállt a drogüzletbe, holott épp azok intették óva ettől, akik hasznot húzhattak belőle. Ez az utolsó ténylegesen hasznos, baráti jó tanács, amit a jogász kap, pedig a film további részét hasonlókra szomjazva tölti. Persze, hiába. Ez egy másik világ, itt a hullákat vagy el se kaparják, hanem ott hagyják az út közepén fej nélkül, vagy oda-vissza furikázzák országok és földrészek közt egy hordóban – csak úgy, poénból, ha a sofőrnek hinni lehet. Itt senkit nem érdekel a logika vagy a magyarázkodás, nincs jóhiszeműség, semmit nem lehet jóvátenni. A jogász egy súlyos, éjsötét neo-noir lázálom.

„They’re children! They’re just little children!”

Képzeld el, hogy egy kihalt, már-már apokaliptikus utcán vagy, oldaladon szerelmeddel, homlokodon verejtékkel, lelki szemeid előtt mindkettőtök kínhalálával, nem lelki szemeid előtt pedig egy rakás zombival. A szituáció egyszerű. Szar, de egyszerű: koponyát hasítasz, agyat loccsantasz, menekülsz minden erőddel, csak az életben maradás számít, kerül, amibe kerül. De cseréld ki az első mondatban a zombit gyerekre, ráadásul képzeld el, hogy magad is szülő vagy, és az egyébként is szar szituáció legalább tízszer, de inkább végtelenszer szarabb lett. Mert hát ki képes megölni egy gyereket? Olyat még filmekben sem szabad.

Na, ez tipikusan az a film, amitől minél kevesebbet vársz, annál többet kapsz. Gondolom, egy olyan hülyeségtől, ami a felnőtt Jancsi és Juliska kezébe nyomja a banyagyilkos karóvetőt, tetejébe még az MTV Films (most komolyan, tessék?) égisze alatt készült, senki nem számít egy gramm színvonalra sem, én legalábbis tuti nem tettem. Annál jobban elképedtem, mikor már az első negyed órában azon kaptam magam, hogy minden józan megfontolást félretéve kurva jól szórakozom, ez az érzés pedig a vége felé közeledve is csak enyhén akart alábbhagyni. A Boszorkányvadászok egy Grimm-mesékbe oltott, odabaszós gore- és látványfesztivál, a vártnál jóval magasabb gyártási színvonalon.

Eddig többnyire pozitívumként értékeltem, hogy a Marvel következetesen nemet mond a Nolan Batman-filmjei által felállított, „legyen minden sötét, komor és ultrarealisztikus” trendre, de a Sötét világ esetében pont nem ártott volna, ha az alkotók merik magukat és történetüket egy kicsit, tényleg, csak KICSIT komolyabban venni. Ha már ugye muszáj, és naná, hogy kurvára MUSZÁJ nem csak egy világ, hanem az egész mindenség sorsának egyetlen hajszálon függnie, mert ennél kevesebbre a mai néző már csak „so what”-tal reagál (legalábbis ezt hiszik Hollywoodban), akkor nem ártana éreztetni ezt a monumentális tétet. Aminek nem az a módja, hogy Kat Dennings kínos viselkedésű geek jócsajként téblábol feleslegesen, nem is az, hogy Stellan Skarsgard alsógatyában (vagy anélkül) bohóckodik, és még csak nem is az, hogy a mindent (érted: MINDENT) eldöntő végső csata előtti haditanácson Chris Hemsworth lazán az előszobai ruhafogasra akasztja a pörölyét (haha, bazmeg, szakadok a röhögéstől – ja, bocs, nem, ez a zokogásom).

…igen, győztesei, mert ketten vannak! Kellett nekem pont arról pofázni a múlt havi beharangozóban, hogy csak EGY nyertes lesz… Jövőre kitalálunk holtverseny esetére valami kellemes bónuszkört a még talpon állóknak, láncfűrészekkel, hokimaszkokkal és fejszékkel, mert ezt így mégsem mehet, de addig is: ünnepeljük a két elsőt, The Man Who Laughs-t és RoFä-t. Dobjatok a postafiókunkba nevet és címet, és majd… kaptok tőlünk valamit <gonosz kacaj>. Gratulálunk a többieknek is, mindenkinek, aki részt vett, és hozzászólt. Kukilopezromero kap az ügyeskedéséért egy „nice try” különdíjat, ami ugyan csak eszmei, de azért ő is elküldheti az elérhetőségeit, hátha becsusszan valami a postaládájába december 32-én.

A kezdés szaftos, nyers, brutális, exploitationhöz méltó: az elhanyagolt, láthatóan érzelmi problémákkal küszködő Patrick ráun anyja kufircolására a szomszédos fürdőszobában, ezért fogja magát, és egy hősugárzót hajít a nedves (bocs) pásztorórát élvezők közé – vagyis a kádba. Ilyen gorefestet és explicit szexualitást ígérő felütés után meglepő, hogy az ausztrál Patrick a továbbiakban egy elegáns lassúsággal épülő, kifinomult, és vért szinte teljesen mellőző pszichotrillerré mutálódik. Majdnem mintha a nyitójelenetet valaki más rendezte volna. Ugyanakkor, ha belegondolunk, a film végül is arról szól, hogy egy kvázi-kómában fekvő beteg nagyon szeretné, ha a csinos nővérke kiverné neki. Tehát, exploitation.