Hammett már a címadással sem szarozott – és nem is túlzott. 1929-es első, és egyben korszakalkotó regényének névtelen, egykedvű, amorális főhőse úgy aratja le a Poisonville-ként csúfolt kisváros, Personville bűnben és vérben fürdőző gazembereit, mint a kombájn az érett gabonát. A könyv érdemeit nem lehet túlbecsülni: amellett, hogy több klasszikus filmnek szolgáltat inspirációul (Kurosawa A testőrétől Leone Egy maréknyi dollárért című westernjén át Coenék A halál keresztútján című remekéig), megteremtette a hardboiled krimi műfaját, és egy csapásra berángatta az addig arisztokratikus körökben virágzott crime fictiont a sötét alakokkal és hullákkal teli, koszos városi utcákba.

A Véres aratás a valaha írt egyik legfeszesebb, legeseménydúsabb és legcinikusabb krimi. Hammett a tipikus felütést egy elszabadult gyorsvonat sebességével sodorja tovább egy egyre komplikáltabb és egyre több karaktert mozgató, esztelenül intenzív vérfürdővé, amiben gyorsabban hullanak az emberek, mint bármelyik ’80-as évekbeli amcsi akciófilmben. Rögtön olyan merészen rajzolja fel az új zsáner határait, hogy hosszú évekig nem lesz senki, aki olyan messze jutna benne, hogy feszegetni tudná azokat. Az író hírhedt, több művében is felbukkanó hőse, a Kontinentális Detektívügynökség soha meg nevezett nyomozója (a Continental Op) már eleve úgy érkezik Personville-be, hogy nem tudja meg, milyen feladatot szánt neki megbízója – az illetőt ugyanis közben eltették láb alól. A „szimpla” gyilkossági ügy az olvasó megdöbbenésére rögtön az első néhány fejezetben megoldódik, csak hogy aztán gombamódra szaporodjanak a sötét alakok, a sötét alakokból váló hullák, és a mindezzel kapcsolatos problémák. A keményöklű, cinikus magánnyomozótól, a számító, pénzre izguló femme fatale-on át a főhős gyanúba keveredéséig, a Véres aratás tálcán kínál mindent, amit egy hardboiled krimitől elvárunk – és még többet is.

Újabb szerkesztőségi szerzemény, Berzerker kolléga lép színre ezzel a cikkel.

Minden országnak megvannak a maga popkultúrális ikonjai filmes, irodalmi és zenei téren egyaránt. El Santo pedig legalább akkor kultfigurája a mexikói filmgyártásnak, mint a törököknek Cüneyt Arkin!

Santo maga a celluloid folklór! Egyszerre jelképezi az igazság rendíthetetlen szobrát, a nemzeti hőst, a nők álmát, és a 100% maszkulanitást! Karaktere talán európai szemmel nézve kissé furcsának tűnik, és népszerűségének miértje szinte felfoghatatlan, de az eredetileg Rodolfo Guzman Huerta nevű úriember 1942-ben szinte egyedül tette brutálisan népszerűvé a klasszikus pankrációt Mexikóban.

Kezd beindulni az Oscar-verseny, és a Golden Globe közé is tette az idei jelöltjeit. Coen-ék hiánya kissé meglepő, de a musical/vígjáték kategória egyenesen röhejes.

De inkább beszéljen a jelöltek listája, íme:

Egy olyan széria harmadik évada zárult nemrég, amelyet furcsa kettősség jellemez. A motoros vagányok krónikája hálistennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanakkor a kritikusok elismerését is képes volt kivívni. Míg a hajdani érában talált volna magának méltó ellenfelet (The Wire, The Shield), addig a mostani felhozatalról már nem mondható el ugyanez. Félelmetes, hogy Kurt Sutter milyen sebészi pontossággal végzi a dolgát, ami olyan sokrétű és mindent magában foglaló, hogy látatlanban is folyamatosan a kalapomat emelgetem. Már-már mániákus megszállottsággal, istentelen odaadással és rengeteg szenvedéllyel készíti alkotását – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint leülni és élvezni. A formabontó koncepció akár a rovására is válhatott volna a sorozatnak, de az írországi kiruccanás végül kerek egésszé vált, megannyi szereplőt mozgatott és nem utolsó sorban rengeteg, eddig lappangó titokra derített fényt. Az ugrás után folytatom az évad részletekbe menő kitárgyalását, így spoilerek itt-ott előfordulhatnak.

Amikor 1997-ben a Deep Blue néven anyakönyvezett, szilíciumalapú létforma elpicsázta Kaszparovot, talán a legoptimistább szkeptikusok is nyeltek egyet sunyiba. Pedig Sztaniszlav Stanisław Lem és Artur C. Clarke, meg még számos további jövőlátó már mikor megregélte, hogy az értelem veszélyes ajándék, e tárgykörbe tartozó adományát talán még most is bánja Isten – ha és amennyiben Nietzsche évszázados kórboncnoki diagnózisa hibás volt. (Ha!)

A lopakodó taktikát és a közelharci bunyót frenetikusan ötvöző Arkham Asylum, az egyszerűen csak "Batman-szimulátor"-nak becézett játék végre videojáték fronton is helyére tette a képregényhősök renoméját. Jövőre érkezik a folytatás, az alábbi teaser-videóból pedig kiderül, hogy Batman nemezise ezúttal a Christopher Lee hangján megszólaló Hugo Strange lesz. Badass.

Tegnap megbízható marketinggel körítve jelentették be a kétezres évek legfontosabb sci-fi játéksorozatának záró epizódját, a Mass Effect 3-at. Ugyan hivatalosan ez eddig még nem történt meg, a fejlesztők soha nem titkolták, hogy a sorozatot trilógiának tervezik. A nagy hír mégsem a bejelentés ténye, sokkal inkább a megjelenés közelsége, amit jövő ilyenkorra datálnak (a miheztartás végett: a második rész év elején jött ki). Én nem tudom, hogyan sikerül egy ilyen volumenű fejlesztéssel ilyen - kvázi - rövid idő alatt végezni, tudván hogy 30-40 óra játékidőt tartogat minden egyes epizód, a cselekmény komplexitása pedig páratlan (amelynek egyik kritikus eleme, hogy a fontos döntéseket a játékos hozza meg).

Akinek a játékkal még nem volt dolga, annak erősen ajánlott kijátszani az eddigi részeket (vagy olvassa el a második rész kritikáját a Geekz-en), amíg mozikba nem kerül a játék filmváltozata vagy el nem készül a soron következő epizód (utóbbira a bejelentés alapján előbb fog sor kerülni). De mindenekelőtt itt a trilógia záró akkordjának trailer-e, mely már sejtet valamit a végső csata helyszínéről (nem nagy titkot árulok el, hogy az alaposan leamortizált Föld lesz az). Lapozás után.