Újabb szerkesztőségi szerzemény, Berzerker kolléga lép színre ezzel a cikkel.

Minden országnak megvannak a maga popkultúrális ikonjai filmes, irodalmi és zenei téren egyaránt. El Santo pedig legalább akkor kultfigurája a mexikói filmgyártásnak, mint a törököknek Cüneyt Arkin!

Santo maga a celluloid folklór! Egyszerre jelképezi az igazság rendíthetetlen szobrát, a nemzeti hőst, a nők álmát, és a 100% maszkulanitást! Karaktere talán európai szemmel nézve kissé furcsának tűnik, és népszerűségének miértje szinte felfoghatatlan, de az eredetileg Rodolfo Guzman Huerta nevű úriember 1942-ben szinte egyedül tette brutálisan népszerűvé a klasszikus pankrációt Mexikóban.

A lucha libre-t, vagyis a mexikói pankrációt (nyersfordításban annyit tesz "szabad küzdelem") egy bizonyos Salvador Lutteroth nevezetű emberke honosította meg Mexikóban, miután egy texasi útján találkozott a műfajjal és annak elképesztő népszerűségével. A hazai kampány részeként 1934-ben meghívott Amerikából egy helyi pankrátort, akit csak szimplán a maszkos emberként mutattak be a közönségnek. A showt persze hangos siker követte, amely folyományaként Lutterorth egy egész kis maszkos pankrátor kolóniát épített ki a lucha libre számára pozitív és negatív karakterek felvonultatásával. Ebben az időszakban különböző maszkos birkozók tömkelege árasztotta el a mexikói pankráció piacát, melyek között Huerta eleinte csupán egy volt a sok közül. Alexandre Dumas A vasálarcos című regénye által inspirált név és az ezüstszínű maszk csak ezek után, egészen pontosan 1942-ben került a legendás El Santo kerek kobakjára.

Miután Huerta végigharcolta a 40-es éveket eleinte „rudo”-ként (negatív karakter), majd később „technico”-ként (pozitív karakter) valóságos hisztéria alakult ki körülötte, ami odáig fajult, hogy az 50-es évek elején saját képregényt indítottak a nevével. A dolog olyan szinten bejött, hogy közel 35 éven keresztül töretlenül futott a sorozat Mexikóban. Az 50-es évek legfontosabb eseménye azonban, amely később rendkívül nagy hatással volt Santo karrierjére az volt, hogy 1958-ban felkérték első filmszerepére.

Huerta azonban semmiképpen sem akarta feladni pankrátori pályáját, így úgy döntött, hogy egyszerre próbál érvényesülni mindkét területen, és 58-ban leforgatott két filmet Fernando Osés vezénylete alatt Kubában. Bár ezen első két filmjében (El Cerebro del Mal, és a Hombres Infernales) csupán mellékszerepet töltött be El Incognito mellett, filmes karrierjének későbbi sikerei miatt neve mégis belekerült mindkét film címébe. A dolog hátterében egyértelmű gazdasági okok húzódtak meg, hiszen filmes pályájának hála El Santo a 60-as évek derekára még mocskosabbúl híresebb lett, mint azelőtt. Az első abszolút értelemben vett Santo film tehát az 1961-es Santo contra Los Zombies című remekmű volt.

A történet középpontjában egy nem csupán mexikói mércével mérve attraktívnak számító hölgy áll, aki elveszettnek hitt apját szeretné megtalálni. Jó pógár révén fel is keresi a helyi szervet, és vázolja nekik a szituációt, miszerint apja, az ismert egyetemi professzor Haiti-ről való visszatérését követően egyszerűen eltűnt. Az öreg éppen a Haiti zombi kultuszról fabrikált össze egy könyvet az eltűnése előtt. A rendőrség a „mindenki rohadtul gyanús” elvet bevetve meg is kezdi a professzor keresését. Mindeközben a városban egy titokzatos rablássorozat veszi kezdetét, amelyet elpusztíthatatlan zombi armada követ el időről időre. A rendőrség tehetetlen a hathatatlan zombikkal szemben így hát bevetik az ultimate aduászt, El Santot a lucha libre legyőzhetetlen hősét, aki, amikor ideje engedi szívesen állítja kidolgozott muszklijait az igazság szolgálatába! Hősünk hamar összetűzésbe is kerül a zombikkal, akik eleinte jól helyben is hagyják őt, ám El Santot nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen nyomni. Mérhetetlen erejének, és technikai felkészültségének hála (vagy egy batbarlang szerű kuckója ahonnan szó szerint MINDENT lát egy monitoron) hamar nyomára bukkan a zombi „sereg” mögött álló titokzatos alakokra, és fény derít a professzor eltűnése mögötti rejtélyre.

Akinek még sosem volt szerencséje egyetlen Santo kalandhoz sem, az vélhetően képtelen elképzelni azt, hogy mi a franc lehet szórakoztató egy ilyen primitív filmben. Bár a lucha libre filmekre általában igaz az a közhely, hogy ha egyet láttál, láttad az összest, azonban a különböző filmeket körülölelő varázslatos báj, és ártatlanság bármikor képes mosolyt csalni az erre fogékony nézőközönség arcára. A mexikói hombrék pedig rohadtul gerjedtek az ilyesmire akkoriban. A Santo filmek tehát csupán minimális igények kielégítésére alkalmasak, azonban mindezt mégis rettenetesen profin és szórakoztatóan teszik. Huerta összes filmjére ráhúzható ugyanazon dramaturgia, és ez alól természetesen a műfajteremtő Santo contra Los Zombies sem kivétel. A nyitányban legalább 10 percig csodálhatjuk, ahogy a ringben lezúzza egy vetélytársát, majd a ringen kívül teszi ugyanezt, szigorúan félmeztelenül, esetleg később az adott kor helyi divatirányzatainak megfelelően egy vagány garbóban, majd ha nem fáradt el nagyon, akkor még a film végén visszatér a kötelek közé egy kis csetepatéra.

A színészek hozzák a szokásos színvonalat, amely alulról súrolja az alsó-pöszmétei amatőr szini társulat által felállított mércét, amit egyébként tökéletesen egészít ki a primitív forgatókönyv, és a Santo köré mérnöki pontossággal megkoreografált akcióorgia. Vannak filmek, amiknek jól áll a pénztelenség és az egyszerűség, és ez a film ilyen. Külön figyelmet érdemel az a jelent, amikor, Santo üldözőbe veszi a három menekülő zombit (felhívnám a figyelmet a „menekülő zombik” kifejezésre), akiket a gonosz maszkos cselszövő ellen egy bomba segítségével robbant apró cafatokra.

Santo technikai repertoárja (zsebrádió, mindent látó monitor, és egyéb okosságok) szintén megér egy misét, és az egész így együtt, megspékeltve a spanyol nyelv szépségével valami olyan elképesztően mulatságos és szórakoztató nemesfémmé olvad össze a 90 perc körüli játékidő alatt, hogy az már történelem. A lucha libre filmekhez azonban kell egyfajta „gyomor”, és itt most nem éppen ezen filmek gore faktorára gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem árt, ha megvan az emberben egyfajta fogékonyság a meglehetősen speciális mexikói paktrátorfilmes hagyományokra és az ezekkel párosuló végletekig komolytalan végeredményre. Azonban ha ez megvan, akkor a végeredmény egy maximálisan szórakoztató másfél óra lesz, azt garantálom!