Eric Tsang klasszikusára sokan emlékezhetnek a mai harmincas-negyvenes korosztályból, az Őrült küldetés ugyanis azon hongkongi filmek közé tartozott, amelyek eljutottak hozzánk is a nyolcvanas években, először német szinkronnal súlyosbított hangalámondásos verzióban, majd hagyományos videoforgalmazásban. Nem csak nálunk, de szinte mindenhol nagy sikerrel futott, így ’83 és ’89 között készült is belőle négy folytatás. Akinek akkoriban volt szerencséje a szériához, nyilván jóleső nosztalgiával nézi újra, és nem különösebben érdekli, hogy jól öregedett-e avagy sem. Ami engem illet, anno nem láttam egy részt sem, így most viszonylag elfogulatlanul ejtenék pár bekezdést az első filmről, a Black Mirror által kiadott DVD kapcsán.

Nosztalgikus, andalító és nyugtalanító egyszerre - a Boingboingnak ez a saját kis produkciója valami olyasmit sugall, amiről Cormac McCarthy is gyakran nyilatkozik: hogy nem lehet jelentős az a fajta művészet, amely a halállal nem foglalkozik. És mivel a virtuális halál a videojátékok állandó velejárója, így elkerülhetetlen, hogy a médium időnként egy-két kulturális mérföldkövet fel ne építsen. Idő, elmúlás és pixel- meg poligonhegyek, mindez a Mad World midi-változatával aláfestve.

Közeledik Miike tavalyi szamurájeposzának amerikai premierje, így a filmnek megágyazandó az ottani forgalmazó elállt ezzel az akciódús trailerrel. Jómagam is tűkön ülve várom a filmet, amelyről szinte csak felsőfokú jelzőkkel teletűzdelt kritikákat lehet olvasni.

Mit csináljon az ember, ha ígéretes fiatal forgatókönyvíró Hollywoodban? Vehet például drága autókat, járhat a legmenőbb klubokba, hogy aztán - gondolom - elégtételt érezve minden középiskolai megaláztatásért végighallgassa, amint összesúgnak, amint belép. "- Azta... - Mi van? - Ne nézz oda, ott jön... mondom, ne nézz oda, ott jön George Nolfi. Tudod, az a csóka, aki egy valag pénzért eladott két forgatókönyvet, mielőtt megcsinálta volna a PhD-jét filozófiából... Ne nézz így, ő írta az Ocean's Twelve-t meg A Bourne-ultimátumot... Jó, ott volt A testőr is, de azt most hagyjuk, szóval... érted. Muszáj ráköszönnöm." És ő mosolyog, és azon gondolkodik, vajon meddig fognak még emlékezni rá. Írni már nem nagyon van kedve - most komolyan, hallgassa a hülyébbnél hülyébb rendezőket és az ő "művészi meglátásait"? Belenéz a légkondicionált, füstmentes levegőbe, amelyben keveredik a konyak és a "természetes hatóanyagokat tartalmazó" citrusillatú légfrissítő, és elmereng. "Bezzeg Tony Gilroy... Ő az igazi király, ha van kedve, csak úgy összedob egy filmet a haverjaival."

A skandináv krimi manapság nagyon megy. Nesbo, Larsson, Mankell és még sorolhatnám könyvei itthon és külföldön egyaránt az eladási listák csúcsait ostromolják, regényeik hősei popkulturális jelképekké lesznek, történeteikről szól a közbeszéd és gyakran meg is filmesítik őket. Ennek a rendkívüli népszerűségnek az okairól illetve a skandináv krimi műfajának történetéről készítették a BBC munkatársai ezt az egy órás dokumentumfilmet.

Vannak alkalmak, amikor a kritikusnak le kell küzdenie egy zsigeri késztetést. Azt, hogy a cikkében ne foglalkozzon struktúrával és érvekkel, hanem csak írja le egymás után az összes létező trágár szót, amit ismer, és a végén ajánlja az egészet jó szívvel a film rendezőjének. A baj az, hogy ha így tennék, a kritika ugyanazt a színvonalat képviselné, amit az Álomháború, és azt a színvonalat magára valamit is adó ember nem vállalja fel – ami persze elmond egy s mást az író-rendezőről, Zack Snyderről.

Legyünk őszinték. Nézzünk magunkba. Volt idő, amikor Steven Seagal menőnek számított. Nem tegnap volt, az kétségtelen, de a kilencvenes évek elején, derekán ez a mára viccé degradálódott majom a maga módján egyedi akcióhősnek, urambocsá coolnak számított. És az első pár filmje őrülten élvezetes, élükön az Out for Justice-szal, ami a kilencvenes évek egyik legjobb és legbrutálisabb akciófilmje.

Seagal a Lángoló jégen (1994) kezdett lefelé csúszni, abban a filmben olyannyira komolyan vette már a seggéből előhúzott környezetvédelmi üzenetet illetve a saját, a kommersz kultúrában elfoglalt állítólagos messiásszerepét, hogy a bukás elkerülhetetlenné vált, és a filmjei éle is elveszett. Szerencsére Seagalra az utókor sem most, sem később nem a buddhista lózungjai végett fog emlékezni, hanem az általa kiosztott indokolatlan, extrém erőszak mennyisége folytán. Egy jótét lélek pedig most ezeket a csontszilánkos csúcspontokat vágta össze egyetlen jutúbos videóvá.